Az utolsó fejezet

Sziasztok :)

Hát, ide is eljutottunk; az utolsó fejezet az első részből. Köszi, hogy annyit komiztatok, nagyon sokat jelent, de tényleg :) Örülök, hogy ha azt mondjátok tetszik, mert ennek nagyon-nagyon örülök, de annak is, ha azt mondjátok, hogy nem tetszik és rámutattok a hibákra, mert ezzel sokkal jobban egyetértek és így általatok sokat fejlődök :) 

Hát eddig sok minden történt itt a blogon; rengeteg szavazás és komment, kisállat, satöbbi... mindenkinek köszönöm, aki egyszer is elmondta a véleményét vagy szavazott! És köszönöm annak a harmincegy rendszeres olvasónak, akit sikerült összekaparnom :D Végül is nem csak magamnak írok (110%- ban igen), hanem nektek is (plusz 50% :D).

Külön köszönet azoknak, akik díjakat adtak nekem.

Hogy miért most rakom fel az adagot és nem szombaton (vagy szokásomhoz híven vasárnap x])? Hosszú hétvége lévén nem leszek itthon és így csak kedden tudnám rakni. 

Egy meglepetés vár titeket az utolsó rész végén :)

Jó szórakozást, remélem tetszeni fog! :D

Lexy

Huszonhatodik fejezet

A finálé

26. Finale

Az iskola egyszerűen gyönyörű volt. Vérvörös szalagok díszítették, lámpások függtek az épületet körülölelő faágakon, és mintha egy gyönyörű álomban találtam volna magam.

Még sosem voltam bálon. Általában lefoglalt a tanulás és nem is nagyon szerettem ezeket a táncos estéket, mert ha el is mentem volna, csak a lelátón ücsörögnék egész este, a többieket nézve. Meg hát nem is nagyon akadt olyan fiú, aki a kis stréber Joy Twins- t hívta volna el…

De most, ahogy belenéztem a kézitükrömbe, amit Samara adott, már nem a kis stréber Joy Twins voltam… az elmúlt hetek annyira hatással voltak rám, hogy időközben felnőttem. Ez a legjobb szó rá. Egyre jobban felnőttem a problémáimhoz és képes lettem volna egy új életet kezdeni a fiúval, akit szeretek.

Annak ellenére, hogy tudtam, a ma este akár az életem végét is jelentheti, egyszerűen ragyogtam, és nem tudtam nem mosolyogni.

Mark kinyitotta az ajtót, ezzel megszakítva a gondolatmenetem. Már Chris is nyitotta volna az ajtót, mikor megfogtam a kezét.

- Várj egy kicsit.

Lassan hozzáhajoltam és megcsókoltam.

- Bármi történjék ma este – súgtam a fülébe – tudnod kell, hogy szeretlek és az utóbbi néhány hét volt életem legszebb időszaka – elnevettem magam – Ígérd meg, hogy táncolsz velem.

Chris zöld szemét az enyémbe fúrta.

- Megígérem. Ja és Joy… - folytatta. – Én is szeretlek.

Szívből jövően rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból. A levegő finom meleg volt a hideg időszak ellenére. Ahogy beszívtam, legszívesebben elnevettem volna magam.

A zene már kiszűrődött a teremből. Az „Alvin és a mókusok” átdolgozott változatú zenéje ment, a Hot n Cold. Odamentem Samarához és a fülébe súgtam.

- Erre muszáj táncolnunk egyet.

Sammy mosolyogva bólintott, hasonló hangulatban volt, mint én. A fiúk elképedve nézték, ahogy nevetve berohanunk az iskolába, a bál kellős közepébe. Sammy és én elvegyültünk a táncolók között és össze- vissza, ugráltunk, mindenféle bugyuta tánclépést kitalálva.

A vörös fény a teremben cikázott, megvilágította a táncolókat és fénybe vonta az egész termet. Lassan a többiek és beértek és idővel mosolyogva nézték, ahogy én és Samara nevetve esünk egymásnak.

Mikor vége volt a számnak, lassan az asztalokhoz botorkáltunk, hogy igyunk valamit. Chris és Troy már ott vártak minket.

Chris mosolyogva nézett végig rajtam, aztán mikor ittam egy fél pohár kólát, magához vont. Troy elmélyülten vitatkozott Samarával azon, hogy a puncs mennyire gáz. Kicsit úgy éreztem, mintha nem lenni semmi baj az égvilágon.

Aztán megláttam Alison vörösben fürdő sziluettjét. Mélyen dekoltált ruhát viselt, amennyire a gyér fényben ki tudtam venni, az eredeti színe talán zafírkék lehetett. Az arca tele volt leplezetlen dühvel, ahogy felénk jött, a szemét le nem véve Chris kezéről, ami szorosan fonódott a derekam köré.

A szívem a torkomban dobogott, amint Alison Chris elé lépett.

- Megkíméllek a magyarázkodástól, úgyhogy szakítok veled – tette csípőre a kezét. – De jussak eszedbe, ha a kis barátnődet az öcséddel látod – sziszegte, majd hozzám fordult. – Rossz választás, kicsim, de te tudod. Azért sok szerencsét hozzá…

Kecsesen megfordult, majd ellibbent a terem másik végébe. Chris lesajnálóan mosolygott, míg Troy és Sammy döbbenten meredt Alison távolodó alakjára.

- Min mosolyogsz? – kérdeztem Chris- től hitetlenkedve.

- Régóta vártam, hogy ezt nyilvánosan megtehessem – fordult teljesen felém és a teremben, az egész iskola előtt, egyszerűen megcsókolt.

Hallottam, ahogy összesúgnak körülöttünk és néhány ember hangosan morog valamit, de nem érdekelt. Végre csak én és Chris voltunk, csak is mi ketten, korlátok nélkül. Mikor elengedett egymásra mosolyogtunk.

Troy és Samara örömteli pillantásokat váltottak és boldogan néztek minket.

- Jössz még nekem egy tánccal – mondtam Chris- nek.

- Gyere – intett a fejével.

A szemem sarkából láttam, hogy Mark szomorkásan mosolyog, de a szemében szokatlan öröm csillogott.

Még fiatal volt az éjszaka, de rettenetesen jól éreztük magunkat. Samarával minden pörgős számra össze-vissza ugráltunk. A lassabb számokra meg a fiúkkal táncoltunk, mikor kivel.

Úgy tűnt a bukottak mégsem ezt az estét választották, hogy magukhoz csábítsanak. Hát ez a sejtésem egészen késő estig volt érvényben… a lámpák és a fények hirtelen kialudtak, majd egy búgó hang szólt bele az iskolai rádióba.

- Tűz ütött ki az egyik teremben, kérjük, azonnal hagyja el mindenki az iskola területét. Köszönjük.

A diákok félig riadtan, félig szitkozódva özönlöttek ki a teremből, szidták a sulit és megjegyzéseket tettek. A szívembe hideg kéz markolt és kapkodtam a fejem, hogy hol vannak a többiek. Már ők is tudták.

Az angyalok harcra készen várakoztak, és nagyobb gyűrűben fogtak közre. Chris és Mark utat tört a tömegben hozzám és mellém álltak, míg Troy és Samara mögénk álltak, szúrófegyverrel a kezükben. Dan legelöl állt, aggódva pislogott.

A terem szép lassan kiürült és már csak mi maradtunk, tizenhárman. Levert a víz. Zihálva szedtem a levegőt, a szívem úgy dobolt a mellkasomban, mint egy kismadáré.

- Semmi baj nem lesz, Joy – suttogta Dan.

Süvítő hang rázta meg az iskolát. Samara közelebb lépett hozzánk, az angyalok megfeszült izmokkal várták, mi fog történni.

Aztán léptek zaja hangzott fel. Egy sötét férfi bontakozott ki a sötétből, mögötte bukottak sokasága…

- Te…? – szólalt meg Chris, a férfit bámulva.

A férfi gonoszkásan elmosolyodott, majd tettetett csalódottsággal biggyesztette az ajkát.

- Rossz oldalon állsz, fiam.

A vér is megfagyott az ereimben. A férfi lassan közelebb sétált. A vonásai között felismertem Chris- ét…

- Maga? – remegett meg a hangom.

A kaszinóban látott férfi kísértetiesen mosolygott rám. A szemeiben még eddig nem ismert tűz lobogott.

- Maga kínozta meg Kassandrát. Maga volt az álmomban…

Chris közelebb húzódott hozzám, harcra készen.

- Kicsi Joy… még választhatsz – nézett a szemembe. Fekete írisze égette az arcom. – Csatlakozol hozzánk, a fiammal együtt, vagy megölünk titeket.

- Álmodik a nyomor – sziszegtem, mire a férfi arcvonásai megkeményedtek.

- Jól gondold át, angyallány. Túlerőben vagyunk, és egyetlen mozdulattal megölhetünk itt bárkit…

- Próbálja meg – sziszegtem és előrébb léptem – Öljön meg, itt és most!

Dan döbbenten nézett rám, a többiek arckifejezését nem láttam. Belefúrtam a tekintetem a férfiébe és keményen néztem rá.

Az dühödten intett a bukottaknak, mire ők harci pózba álltak és elindultak felénk. Chris megfeszült mellettem, én előreemeltem a kezeimet és koncentráltam. Mark előrébb lépett, egy szúrófegyverrel a kezében, míg Samara és Troy egymás takarásában készültek fel. Az angyalok elindultak…

Egy bukott férfi kemény csapást mért az egyik angyalra, mire az összeesett, majd dühösen fölkelt és visszaadta. A többi angyal is beszállt a harcba, volt olyan is, aki kettővel küzdött egyszerre. Dan is előrelendült, Chris apja felé, de közéjük ugrott egy bukott és rávetette magát Dan- re.

Chris előrelendült és harcba szállt egy bukottal. Mark követte a példáját, aztán Troy indult meg, fedezve a megszeppent Samarát.

A férfi közelebb lépett, mire én lefagytam. Kihasználva a pillanatot, megragadott a hajamnál fogva és magához rántott.

- Sürget az idő, angyallány.

A kezemet kifeszítve a mellkasához nyomtam és fényt lövelltem felé. A férfi felordított, majd a fény a falhoz csapta. Félve néztem körül, aztán rájöttem, hogy cselekednem kell. Megpördültem és ismételten fényt lövelltem egy bukott felé. Mikor a falnak csapódott, gyorsan körülnéztem.

Az angyalok egyike eszméletlenül feküdt a földön, de a többi hat elszántan harcolt már-már három bukott ellen. Troy ügyesen cikázott, közel Samarához, aki íjjal lőtt a bukottakra. Chris és Mark közös erővel a földre terítettek egy férfit, aki vergődött fájdalmában.

Hirtelen ütést éreztem az oldalamon, a másik percben meg a földön találtam magam. Jég kék szemek meredtek rám, kajánul vigyorogva.

- Jack?

Zihálva meredtem a fiúra. Jack elégedetten elmosolyodott.

- Attól tartok velem kell jönnöd, széplány.

Lefogta a kezem, lehetetlenné téve a szabadulást.

- Bukott vagy? – nyögtem.

- Nem gondoltad volna, mi? – nevetett fel, majd hirtelen elkomorodott és felkiáltott. Tompa ütés kíséretében leszállt rólam, én pedig kihasználva az alkalmat, felpattantam.

Chris bemosott egyet Jack- nek, majd szitkozódva ellökte. Jack káromkodva vágott vissza, mire Mark is beszállt és együtt próbálták leteríteni a fiút.

Én egyre több bukottat taszítottam el a fénnyalábbal. Ez alatt a férfi, Chris apja, kényelmesen elhelyezkedett a lelátón és onnan figyelt minket.

Gyáva, alattomos, szadista féreg…

Chris- t és Mark- ot ekkor megragadta egy bukott és eltaszította őket. Samara rálőtt, mire az szitkozódva kirántotta magából az íjat. Ez épp elég volt Jack- nek, hogy rám vetesse magát és felkapjon.

Sikítozva lökdöstem, de nem akart elengedni. Hátraszorította a kezem, hogy ne tudjak rálőni, és a számra nyomta a kezét.

- Jobban jársz, ha csendben maradsz, széplány!

Biccentett Chris apjának, majd kirohant velem a teremből. Próbáltam szabadulni, de így, hogy lefogta a kezem, nem ment.

- Végül csak velem maradsz – jegyezte meg Jack.

Beleharaptam az egyik ujjába mire felordított és leejtett.

- Soha!

Felpattantam a földről és futni kezdtem. Nem sokáig értem el, mert kilőtt felém egy sötét nyalábot, amitől elestem.

- Ne akard, hogy bántsalak – fenyegetőzött.

- Ne akard, hogy én bántsalak téged! – felé lőttem egy nyalábot, mire métereket repült a levegőben.    

Jack szitkozódva felkelt.

- Végig bukott voltál. Az egész felszedős dolog csak arra volt jó, hogy ha egyedül maradsz velem, elhurcolhass! Csakhogy Chris közbelépett… - sziszegtem.

Jack káromkodott egyet, majd felém lőtt, de egy laza mozdulattal elhárítottam a támadást.

- Fogd már fel, hogy a mienk vagy! – ordította.

- Nem vagyok én senkié se!

Ismét lőttem felé, mire hanyatt esett és eszméletét vesztette. Elrohantam mellette, vissza a tornaterembe. Chris apjának arcáról lefagyott a mosoly, míg Dan és a többiek arcán megkönnyebbülés vette át a helyét.

Úgy tűnt, győzni fogunk. Chris apja támadásba lendült, felém vetette magát, és a falnak lökött.

- Velem jössz, Joy Twins!

Mikor a kezem rászorítottam volna az arcára, Mark megragadott és kihurcolt a teremből.

- Csak vidd ki a kocsiba – morgott a férfi.

Mark rászorította a kezét a számra és kihurcolt a teremből. A meglepetéstől elgémberedett végtagokkal figyeltem, ahogy a fiú kihurcol a teremből, ki az iskola elé.

Mikor felocsúdtam csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem.

- Mi a fenét művelsz?

Mark kinyitotta egy kocsi ajtaját és betuszkolt rajta, majd mielőtt kiszabadulhattam volna, beszállt és bezárta a kocsit, majd indított.

- Állj meg Mark! – ordítottam, de nem válaszolt.

Szigorú arccal vezetett tovább.

Megelégelve a dolgot előrenyúltam és elrántottam a kormányt. Mark szitkozódva ellökött, de addigra a kocsi belezuhant a tóba…

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…

Mivel néhányan panaszkodtatok, hogy befejezetlen (khm... hát igen Regina :D ...) ezért felrakom nektek az első fejezetet a második részből, jó? De akkor elvárom, hogy mire hazajövök hétfő este, jó sok komment maradjon utánatok ;) !!

Jó szórakozást! Remélem tetszik majd :D

Második rész - Az áruló

1. Titanikba fulladva

Első fejezet – Titanikba fulladva

/Joy/

Minden pillanatok alatt történt, időm sem volt felfogni a történteket és azoknak súlyát. A sikolyom a torkomra fagyott, miközben a kocsi nagy csobbanással a vízbe zuhant. A híd korlátja mély horpadást ejtett az elején és az oldalán, így a levegő kiszorult belőle és mi ijesztő sebességgel merültünk el a vízben.

A fejem nekiütődött a kocsi tetejének és hirtelen színes karikák jelentek meg előttem. Hallottam, ahogy Mark kiabál valamit, és az ajtót rángatja, de az egyszerűen nem akart kinyílni. A szemem előtti karikák feketévé színeződtek és betöltötték az egész látóterem, majd elrántottak magukkal a mélybe.

Mikor magamhoz tértem, már a mellkasomig ért a víz. Szerencsére nem volt lehúzva az ablak, úgyhogy csak a réseken és a szellőzőn áramlott be a jeges víz a kocsiba. Csontig hatoló hideg volt, úgy éreztem, minden sejtem sikoltva kettéhasad tőle. A ruhám, ami még olyan gyönyörűen állt rajtam, ahogy néhány órával ezelőtt a tükörbe néztem, oldalamon Samarával, most csurom vizesen tapadt hozzám és áramlott a víz alatt. A cipőmet már rég elhagytam. Mark tehetetlenül rángatta az ajtót, amit mintha csak a kocsi többi részéhez olvasztottak volna. A félelem felúszott a gerincemen és minden pihe égnek állt tőle a hátamon

- Hogy fogunk kijutni? – kérdeztem, a hangom akár egy rémült kislányé.

Mark nem válaszolt, tovább feszegette az ajtót, de az meg se mozdult, a nyitója úgy tűnt, csak egy kis csinos dísz rajta, ami Mark keze által bármikor letörhet. A kétségbeesés hullámokban öntött el és rám tört a pánik. Sikoltozni akartam, kapálódzni és dörömbölni az ajtón, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon és sóbálvánnyá dermedtem.

Mark a többi ajtónál próbálkozott, de azok sem engedtek – benn rekedtünk. Meg fogunk halni. Mark és én félórán belül halottak leszünk. Két viaszbábú, akik majd kék ajkakkal ringanak a vízzel teli autóban.

Megérdemlem a halált? Mi rosszat tettem, ami miatt most meg kell fulladnom egy tó fenekén, és magammal kell rántanom a fiút, akit szeretek? Nem voltam különb senki másnál… Néhány héttel ezelőtt kezdődött minden, mikor egy cserediák programnak köszönhetően Kaliforniából az ország keleti részére utaztam, egy erdős kisvárosba, és beköltöztem az egymástól már-már teljesen elhidegült testvérpárhoz, a rosszfiúnak mutatkozó Chris- hez és a visszahúzódó Mark- hoz. Akkor derült, ki, hogy egy ősi angyallányról szóló legenda főhősnője vagyok, Chris és Mark őrangyala, akikbe – a nekem mindenképpen rosszat akaró bukottaknak köszönhetően – szerelmes lettem. Harc kezdődött a két fiú között, míg én végül Chris mellett állapodtam meg, de a bukottak miatt még mindig szerettem Mark- ot is, ahogy ő is engem. Barátokat is szereztem, a rébuszokban beszélő, csendes Troy- t és a hippis, kislányos Samarát, akik a végén velem harcoltak, mikor sor került az összecsapásra köztem és a bukottak között. Időközben kiderült, hogy Chris apja egy bukott angyal, így ő egy félvér és nem mellesleg az apja vezeti a bukottakat, akik mindenképpen át akarnak engem csábítani magukhoz, hogy győzelmet arassanak az angyalokkal szemben. Így az őszi bál estélyén összecsaptunk – én, Chris, Mark, Samara, Troy és Dan, az én hű mentorom, valamint ellenünk a bukottak – és úgy tűnt, győzni fogunk. Ám a döntő pillanatban Mark elvitt engem.

A kocsi megtelt vízzel és már nem tudtam levegőt venni. A hajam őrvényként áramlott körülöttem, miközben az ajkaim lassan elkékültek és rázott a hideg. Előrenyújtottam a kezem, a vezetőülés felé és megfogtam Mark kezét.

A víz vérrel keveredett, ahogy a fejemen lévő sebből szivárgott az életet adó nedű. Olyan volt mintha tintát csöpögtetnék egy vízzel teli pohárba, csak ez vörös volt, és több mint egy csepp. Mark szomorkásan rám mosolygott.

„Szeretlek” – tátogtam neki. Mark viszonozta, majd az elkékült ajkait lassan az enyémhez érintette. Hát ez a végső búcsú – gondoltam keserűen és már láttam is magam előtt, ahogy megjelenünk az újságokban.

 „A FIATAL LÁNY ÉS A SIBLINGS FIÚ HALÁLA:

Forrásaink szerint pénteken, november 2- án zuhant az iskola melletti tóba a fiatalok kocsija, akik valószínűleg hazafelé tartottak az iskolában megrendezett bálról.”

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a nyomasztó gondolatokat. Mark a kezemet szorította. Van még remény számunkra? Van még remény, hogy ezt túléljük? És ha túléljük, Chris, Samara és Dan túléli? Behunytam a szemem, csak, hogy ne kelljen Mark- ra néznem. Az én hibám. Minden az én hibám.

Mark megrázta a vállam, de nem akartam kinyitni a szemem. Jobb, ha azt hiszi, meghaltam. Jobb, ha elenged, és nem kell végignéznie, ahogy lesápadok, és a szívem megszűnik dobogni. El kellett engednem… el kellett eresztenem, mielőtt megtörtént volna. Nem tudtam megindokolni, pontosan miért, de éreztem, hogy ezt kell tennem. Ó, mit nem adtam volna érte, ha még utoljára elmondhattam volna a tornateremben harcolóknak, hogy szeretem őket… úgy éreztem magam, mint Rose, a Titanikból. A kedvenc filmem lett a végzetem – gondoltam keserűen. Vagy százszor láttam már és minden egyes alkalommal elszorult a szívem, mikor Jack viaszbábúnak tűnő teste a tengerbe süllyedt… pedig nagyon jól tudtam, hogy ez az egész jelentősége: hogy soha nem szabad feladni, hogy aztán sok-sok év múlva egy pihe-puha ágyban haljunk meg, és semmit se bánjunk meg.

Hát akkor miért nem csinálok semmit?

Miért nem sikítok, miért nem próbálok kiszabadulni innen, még ha nincs is semmi értelme, az égvilágon semmi?

Nem itt fogsz meghalni, Rose, nem így.

Miért van az, hogy az életem minden időszaka egy reménytelen filmre hasonlít? Chris- nek igaza volt a Vámpírnaplókkal kapcsolatban, mikor kétrét görnyedve gúnyolódott a kötésemen. Jaj, Chris… még csak lehetősünk sem volt elbúcsúzni.

Éjszakák és álmok,

Rád várok és szállok.

Nem éreztem, ahogy a könnyeim végiggördülnek az arcomon, de tudtam, hogy ott voltak.

Újraélek mindent, ott fent,

Elrejtett csillag, de ott vagy, én hívlak.

A testem már rázta a zokogás. Megsirattam a halálomat, a hullámsírban.

Újraélsz szívben itt lent,

Nézz rám az éj ablakán,

Vár ma rám ott a fényben…

Kétségbeesetten meredtem Mark- ra, aki mozdulatlanul lebegett, lehunyt szemmel.

Ne!

Nem, nem, nem!

Némán sikoltottam.

Nézz rám,

A múlt rejt, de a szív nem felejt,

Téged hív, érted harcol, ne ébressz fel álmomból.

Nem, nem halhat meg, nem lehet, nem, nem, nem!

A csókod éget, lángol, én őrzöm, légy bátor,

Végleg hozzád láncol a múlt.

Halott… Mark halott… miattam halott… nem, nem akarom. Ez csak egy rossz álom, ébresszetek fel, kérlek! Könyörgöm… valaki segítsen!

Tárj ki minden ajtót, és úgy lesz, mint rég volt,

Nélküled oly hosszú az út,

Nézz rám az éj ablakán, vár ma rám ott a fényben,

Nézz rám.

Mark- hoz bújtam, és némán könyörögtem. Valaki, bárki… nem számít, csak éljük túl. Csak Ő élje túl.

A múlt rejt, de a szív nem felejt,

Téged hív, érted harcol, ne ébressz fel álmomból,

Jöjj hát, még száz álmon át, várok rád, hajt a szívem tovább,

Szólj hát, és élj át száz csodát, úgy, mint rég, minden szép lesz,

Az álmaimban várok rád.

A dalnak vége volt a fejemben, ahogy nekünk is. Megszorítottam Mark jéghideg kezét. A tüdőm szorított, küzdött, friss oxigénért kiáltott, amit nem kaphatott meg… a könnyeim elapadtak és már csak nem volt más dolgunk, mint várni.

…kivárni a halált, vagy az életet. Kivárni a feloldozást, ami már sosem jön el…

Szeretlek… mindenkit szeretek, aki az életem része volt eddig, mindenkit.

Tudom, hogy nem kellett volna feladnom, már csak Rose miatt is, de nem volt kiút, és ezt pontosan tudtam.

Sajnálom. Őszintén sajnálom, hogy nem tudtam őket megmenteni.

Lehet, hogy amíg elénekeltem magamban a dalt, és amíg a kocsi megtelt vízzel, csak egy fél óra volt, nekem egy örökkévalóság. Nem sokkal a dal után, elvesztettem az eszméletem és láttam őket.

Rose és Jack csókolóztak. Csókolóztak, táncoltak azon az estén, szaladtak a fedélzeten, a hajó orránál, a híres jelenetnél, kitárt karokkal, szemben a széllel… a kedvenc filmem, a kedvenc szereplőim, a kedvenc történetem. Még utoljára elmosolyodtam a saját illúziómban, ahogy Rose megígérte, együtt fognak leszállni… csakhogy ez sosem jött el.

Valaki megrántott és én újra a kocsiban találtam magam. Egy sötét ruhában lévő valaki a karjába emelt és kihúzott a kocsiból. Aztán megint elájultam.

Az emlékeim egybefolytak, mint a ragacsos vattacukor. Mikor felébredtem, már a parton voltunk. Jack megkönnyebbülten sóhajtott, mikor köhögtem egy sort és sípolva levegőt vettem. Milyen ironikus! Jack, mint Leonardo Dicaprio és Jack, mint egy nimfomániás szemétláda.

Aztán rájöttem, hogy ő mentett meg. Kérdőn néztem rá, mire megrántotta a vállát és mellém bökött a fejével. Mark a földön feküdt. A szívem meglódult és hatalmas kő gördült le róla. Életben volt…

- Köszönöm, Jack – suttogtam erőtlenül.

Jack kelletlenül biccentett és megigazította a csatakos haját. Ahogy lenéztem magamra, talán még rosszabb állapotban voltam, mint Jack haja. A ruha – igen, az a vörös, pánt nélküli ruha, amit Sammy adott, az, amelyikre Dan azt mondta, hogy nem látszom már benne annak a kis elveszett lánynak, aki voltam, az, amelyik végigkísérte a bál pillanatait – most csurom vizesen és koszosan tapadt rám, egy-két helyen még fel is szakadt.

Jack a kezét nyújtotta, de én dühösen ellöktem magamtól és felálltam. Nem volt valami épkézláb ötlet, mert rögtön szédülni kezdtem és inkább visszahuppantam.

- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a megközelíthetetlen tini lányt játszd – forgatta meg a szemét dühösen. – Mondjuk meg is köszönhetnéd… még egyszer.

- Megköszönni neked… mit is? Hogy az első napomon elráncigáltál? Hogy átvertél és elárultál minket? Ugyan, Jack. Azt hiszed, nem tudom, hogy nem az őszinte jó szándék és erkölcs vezérelt, mikor kihúztál minket a kocsiból? – változtattam el a hangom. – Ne keverj össze egy naiv, tízéves kislánnyal, jó? Na látod, azt megköszönném – mosolyogtam rá negédesen.

- Ha én nem hoztalak volna ki abból a rohadt kocsiból, most már rég halott lennél a szöszivel együtt – intett Mark felé dühösen.

- Ó, és most mit szeretnél csinálni? – lassan, hogy ne szédüljek, feltornáztam magam álló helyzetbe, hogy szemtől szembe legyünk. – Gondolom nem Disneyland- be megyünk kirándulni.

Jack elválasztott, lányos hangon válaszolt.

- De, Joy, csak is oda megyünk. Majd popit eszünk és csajos fotókat csinálunk egy élő Mickey egérrel! Hát nem szupi? – Jack megforgatta a szemét és kihúzott valamit a szmokingja belső zsebéből. – De sajnos majd csak máskor, várnak minket.

A félelem felkúszott a gerincemen, ahogy Jack közelített. Nem akartam újra ilyen kiszolgáltatott lenni, nem akartam, hogy elvigyenek. De ellenkezni – a kis kalandunk után – végképp nem tudtam. Jack szép álmokat kívánt és a karomba nyomta a fecskendőt. A szemem elé kúszó karikák már nem is voltak színesek, mint az elején… a feketeség még azelőtt a mélybe rántott, hogy pislogni tudtam volna. 

/Chris/

Az ég már megint hányásszínű volt. Undorító rózsaszínes árnyalatú, plusz még a hangulatom. A kettő így egybevetve felért volna egy öngyilkossággal.    

A harc nem tartott sokáig. Az angyalok leverték a legtöbb bukottat, mi csak a borravaló voltunk. Samara arcát felvágta egy kés, de ennél nagyobb baja nem volt, se neki, se a többieknek. Aztán Dan hirtelen hátrafordult és a szemével a tornatermet pásztázta.

- Mit keresel?

Dan idegesen beletúrt a hajába.

- Látod valahol Joy- t, vagy Mark- ot?

Egy pillanatra megijedtem, de csak egy pillanatra, aztán csak lemondóan megráztam a fejem.

- Tudnak vigyázni magukra.

Dan elindult kifelé.

- Akkor hol vannak?

Utána indultam.

A tornaterem úgy nézett ki, mint amiben most verekedett össze két vadmacska; a pongyolák és szalagok mind le lettek tépve a falról, a lámpások és reflektorok néhány szerencsésebb példánya betörve hevert a földön, míg az ételek és a műanyag poharak tartalma szintén a földön volt. Kíváncsi vagyok, hogy fogunk összetakarítani, vagy a bukottak, hogy szuggerálták a tanárokat és az igazgatót, hogy eltűnjenek a csata helyszínéről.

Dan és én végigsiettünk a folyosón és átfésültük az iskolát. Joy és Mark sehol sem voltak. Furcsa, de nem a féltékenység, hanem a kétségbeesettség vett előbb erőt rajtam. Kimentünk az iskola elé, ahol a földön lévő műanyag poharak és összegyűrt csipszes zacskók jelezték a dühöngő diákok útvonalát. Az iskola furcsán üresnek tűnt.

- Hívd fel – mondta Dan, közben idegesen járkált.

A kezem remegett, miközben tárcsáztam Joy számát. Nem is tudom, miért hívtam őt és nem Mark- ot. Talán előreugrott egy fokot a fontossági sorrendemben? Vagy érte jobban aggódom? Esetleg gyámoltalanabb, mint Mark?

A telefon kicsöngött és a negyedikre fel is vette. Recsegés hallatszott, majd egy klikkelő hang és valaki beleszólt a telefonba. De nem Joy volt az. Még csak nem is Mark.

- A hősszerelmes is felbukkant – gúnyolódott Jack.

- Szétverem a fejed, te… hol van Joy?

- Hol van Joy? Jól van? Minden oké vele? Ugye nincs semmi baja? – utánzott Jack, sipítozó hangon. – Nem, semmi baja, csak ki van ütve. A nyugtató megteszi a hatását…

Dühösen elrúgtam egy műanyag poharat.

- Mit csináltál vele?!

- Hát, miután a kis öcsid intézkedni kezdett, a te drága Joy- od belezuhant a Ressfeld- tóba. De… hatásszünet és dobpergés, emberek… megmentettem őket. Csakhogy Joy nem nagyon akart együttműködni, így ez van. Legalább addig se fecseg….

- Ha hozzá mersz érni!

- Akkor mi lesz? – hallatszott a hangján, hogy vigyorog. – Megütsz? Esetleg megölsz? Hát, akkor találj is meg, kicsi Chris. Jó bújócskát, a játék elkezdődött.

Letette.

A kezembe temettem az arcom. Dan a vállamra tette a kezét; nyílván az egészet hallotta.

- Hé…

- Most mihez kezdünk? – szakítottam félbe. – Mark és Joy eltűntek, Jack magával vitte őket. Az apám valószínűleg velük van, és… Dan, mit csináljunk?

- Először is megnyugszol – terelt sietősen a kocsink felé, ahol már Samara és Troy toporgott. – Aztán hazavisszük Troy- t és Samarát. Utána összepakolsz néhány dolgot, gondolkozunk, hogy beszélhetnénk Joy- al, vagy, hogy merre mehettek, és elindulunk.

Az égbolt összefolyt a földdel. Már nem érzékeltem se a kezét a szája elé kapó Samarát, se a szitkozódó -!- Troy- t, se semmi mást. A másodpercek egymáshoz ragadtak, összemosódott az egész. Csak Joy lebegett a szemem előtt.

Joy, amint egy tó fenekén lebeg egy vízzel teli kocsiban, élet és halál között…

Joy, amint kiszolgáltatva Jack- nek és a bukottaknak…

Joy, amint könyörgően néz rám…

Nem nyertük meg a csatát. Lehet, hogy néhány bukottal végeztünk, de egyértelműen vesztettünk.

Ahogy körbenéztem – a síró Samara, a dühös Troy, a némaságba burkolózó Dan, az iskola, Joy és Mark fojtogató hiánya – már tudtam: ez csak a kezdet.