2. rész - Második fejezet

Sziasztok! :)

Remélem mindenkinek jól telt a hosszú hétvége és a hét :) Mondjuk nekem pont rosszul, mert kompetenciát írtunk szerdán és kiderült, hogy a novella, amit beküldtem az évkönyvnek, nem lesz benne, mert az igazgató a versenyeket és a hagyományokat akarja belepakolni :/

Hát remélem, hogy nektek jól telt a hét, ha nekem nem is :) Remélem nem felejtettétek el a Diamond eyes - ot, amit jövőhét pénteken fogok közzétenni :) Köszi, hogy ennyien szavaztatok máris, hogy melyik történetem fejezzem még be, és hát nagyon úgy tűnik, hogy Nicole Wheatmen lesz a következő főszereplőm ;)

A fejezetben Joy megtudja, hogy Mark miért döntött így.

Jó szórakozást! :)

Második rész - Az áruló

2. A bukottak diadala/ Külön utakon

Második fejezet – A bukottak diadala/ Külön utakon

/Joy/

Először hangokat hallottam. Egy kissé mély, de tiszta hangszín; egy fiúé. Mellé párosul egy diadalittas nevetés. Aztán olyan hangokat is sikerült kivennem, mint egy motor kellemes dorombolása, vagy a beáramló levegő suhogó dallama.

Próbáltam kinyitni a szemem, de bárhogy erőlködtem, nem sikerült. Továbbra is csak a hangokat hallottam, ahogy körülöleltek engem. Csak a szemhéjamon átszűrődő fényből tudtam kikövetkeztetni, hogy nappal van.

- Akkor most merre is megyünk? – Mark! Ez az ő hangja… a szívem megdobbant a megkönnyebbüléstől és az örömtől, hogy nincs semmi baja.

- Las Vegas- ba. Aztán, ha ott végeztünk, irány Európa – Jack hangja kárörvendően csengett. – Figyelj csak, Mark… Joy most úgysem hall; kölcsön adnád nekem néha egy kicsit?

Csattanás hallatszott, aztán Jack és Mark nevetése. Merthogy együtt nevettek! Olyasmi hallatszott, mint mikor valaki beleöklöz a másik vállába.

- Álmodik a nyomor, Jack…

- Los Angelesben az álmok valóra válnak…

- Aha, egy nagy… - Mark káromkodott.

Nem is tudom mikor hallottam káromkodni. Mikor megtudta, hogy Chris megcsókolt? Mikor…? Mikor is máskor? Talán többször nem is. Aztán leesett, hogy miről is beszélnek… hogy én… én…

A szemeim felpattantak és megkerestem velük a fiúkat, úgy, hogy ők ne vegyenek észre. A hátsó ülésen ültem, míg ők elől beszélgettek. A kezeimre lufit húztak, amit nem értettem, de más szokatlan nem történt. Az egyik lufis kezemet ökölbe szorítottam és beleütöttem a vezetőülésen ülő Jack vállába, de nem olyan barátian, ahogy valószínűleg Mark, hanem, hogy fájjon neki rendesen.

- Minden álmod váljon valóra, Jack! – mondtam mézesmázos hangon. – Csak engem hagyj ki belőlük.

Most Mark nevetett kárörvendően, míg Jack bosszúsan dörzsölgette a vállát.

- Most pedig árulja már el valaki, miért van színes gumi a kezemen? – emeltem feléjük a tenyerem.

- Ezzel tettünk ártalmatlanná, de hát nem nagyon használ – dörzsölte a vállát Jack.

- Csodálkozol? – szólt közbe Mark. – Néhány nappal ezelőtt kinyírt egy bokszzsákot.

- Hogy érted, hogy ezzel tettetek ártalmatlanná? – szándékosan hagytam figyelmen kívűl Mark beszólását.

Jack elégedetten vigyorgott, mint aki villogni akar az ő fergeteges ötletével. Beletaposott a gázba, mire a táj elmosódott körülöttünk; százzal biztos mentünk, ha nem többel.

- A lufik arra szolgálnak, hogy ha megpróbálnál kilőni a kezedből egy fénnyalábot, megsütnéd a saját kezed. A lufi visszaveri ezt a hogyishívjákot – magyarázta.

Na remek… az egyetlen dolog, amivel megvédhetném magam, most akár ki is dobhatom a kukába. Erősen gondolkoztam mi az, amivel még le tudnám gyűrni Jack- et, ha ismételten egy fecskendővel próbálkozna, de nem jutott eszembe semmi. Jó, Mark- nak igaza volt: kinyírtam egy bokszzsákot, de Jack- el szemben nem sokra mennék ezzel. Elég egy pillantást vetni csak úgy a mellkasára vagy a vállaira és máris sikítozva elrohannék…

De Mark- al megszökhetünk. Igez, ez az! Mark és én meg fogunk szökni, kijátsszuk Jack- et. Csak kettesben kell maradnunk és már nem is olyan hosszú az út hazáig.

Ugyan, Joy. Te hallottad, hogy nevettek? Jaj drágám, hát pont te kérted Jack- től, hogy ne kezeljen úgy, mint egy naiv kislányt… nem lehet, hogy mégis az vagy?

Megráztam a fejem, de a hasonló jellegű gondolatok nem akartak eltűnni a fejemből. Tényleg ez lenne a helyzet? Mark elárult? De hát miért tette volna?

Gondolkozz, Joy! Nem rémlik, milyen furán viselkedett a bál előtt? Vagy inkább ezt hagyjuk a felnőttekre és kéred a játékmacidat? Hogy is hívták…?

Nem lehetett Mark! Mark mindvégig a mi oldalunkon állt. Az egyetlen oka Chris- nek lett volna, hogy átálljon, hiszen félvér… de hát Chris szeret. Akkor Mark…?

- Mi van, Joy? A maratoni szökésedet tervezgeted? Ha sikerül, beírjuk a ginisz rekordok könyvébe – gúnyolódott Jack.

- Oké, a lufi még oké, de a fogoly kaphat esetleg enni is vagy itt helyben essen össze?

Igazából csak elterelés volt, de a gyomrom az étel említésére mintha égett volna. Ilyen mikor valaki nagyon éhes? Belülről ég a gyomra? Mindenesetre, amíg Jack kaját szerez, talán tudok beszélni Mark- al. Tökéletes…

A két fiú összenézett, mint akiknek ez a dolog egyáltalán soha nem jutott az eszébe. Ez komoly? Egy bukott angyal, aki ki tudja hány éves, hányszor csinált már ilyet, a bukott angyal, aki megpróbált… szóval ez a srác elfelejtette, hogy én eszek?

- Ez komoly? – nevettem fel.

Mark elmosolyodott, és, hogy Jack ne lássa, kinézett az ablakon. Acélbetét Jack bosszúsan összepréselte az ajkát… ettől valahogy kárörvendő hangulatom lett.

- Na, legalább egy kis sült krumplit vagy hamburgert, több tényleg nem kell, de esküszöm, hogy mindjárt elájulok – füllentettem.

Mark egy benzinkút felé intett a fejével, mire Jack szitkozódva leparkolt; hogy azért, mert erről az apróságról elfeledkezett, vagy, hogy azért, mert pontén juttattam az eszébe, nem tudom. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne mosolyodjam el. Jack még csak be sem zárta a kocsit!

- Gyere Mark, siessünk – kapcsoltam ki a biztonsági övem a lufis kezemmel. Érdekes, a biztonságomra gondolnak, de akár éhen is halhatnék. Micsoda logikus gondolkodás.

- Mit csinálsz? – nézett rám hitetlenkedve.

- Elhúzok innen, mielőtt Acélbetét Jack visszajön, hogy elvigyen a Disneyland- i kirándulásunkra – forgattam a szemem. – Szerinted mégis mit csinálok?

Mark arcán felismerés suhant át, aztán szomorkásan megfogta a kezem. Tudjátok mi a legabszurdabb és legszomorúbb az egészben? Hogy tudtam. Na jó, ha nem is voltam benne teljesen biztos, de sejtettem. Mark nem a mi oldalunkon volt; többé már nem.

- Te aljas szemétláda – löktem el a kezét és kiszálltam a kocsiból.

Mark követett.

Idegesen beletúrtam a hajamba és éreztem, hogy a könnyeim végiggurulnak az arcomon.

- Hát ezért… ezért utaztál el, ugye? – fordultam felé. – Ezért viselkedtél olyan furcsán, nem igaz? Te végig tudtad mi lesz a vége annak az estének… hogy én milyen hülye vagyok!

- Nem vagy hülye… - ellenkezett Mark.

- De igen, az vagyok, mert bíztam benned! – ordítottam rá.

Többen is felénk fordultak. Elgondolkodtam, hogy ők mit is láthatnak, ha ránk néznek. Egy hisztérikusan zokogó, idegbeteg lányt, aki valószínűleg a barátjával veszekszik. Csakhogy a hisztérikus és idegbeteg lányt elárulta a „barátja” és alkut kötött azokkal, akik valami olyat akarnak tenni ezzel a lánnyal, ami miatt meg is halhatnak… a saját sorsuk volt dűlőben ezen a rohadt benzinkúton és még csak nem is tudták!

- Hogy… hogy a fenébe képzelted ezt? – folytattam. – Megbíztunk benned, és te elárultál minket.

- Miattunk tettem – mondta Mark, már ő is dühösen.

- Miattunk? Miattunk?! – vízhangoztam.

- Igen! Érted és értem!

Közelebb mentem hozzá.

- Rendben van, Mark, ügyes vagy. Elintézted, hogy minimum te, Chris és a többiek halottak legyetek és a lánynak, akit te állítólag szeretsz, kiszippantsák a lelkét, és arra kényszerítsék, hogy átvegye az uralmat, mind az angyalok, mind az emberek felett. Hű, igazi minta pasi! Minden lány arról álmodik, hogy érte is meg tedd ezt! – sziszegtem.

Mark vonásai megkeményedtek.

- Azt hittem…

- Mégis mit hittél? – kiáltottam. – Hogy sikítozva a nyakadba borulok, örömkönnyeket hullatva, ha ezt elmondod? Ó, Mark, annyira szeretlek, amiért kézen fogva belesétálunk a halálba! Hát nem csodálatos?! Azt hiszem extázisba estem tőle!

- Basszus, Joy, érted tettem, jó? – túrt bele a hajába.

- Inkább magadért – ráztam a fejem megvetően. – Mert egy önző állat vagy és kicsit sem vagy különb, mint ők.

Elsétáltam mellette és dühösen becsaptam az ajtót. Az a minimum, hogy tönkreteszem ezt a rohadt kocsit! Tudtam, hogy a menekülésnek semmi értelme, ezért inkább csak vártam. Vártam, hogy eljöjjön az én időm. Magamra maradtam.

*

Már világossá vált egy-két dolog. Például, hogy Mark és Jack miért működik együtt, vagy, hogy Jack miért hagyott minden óvintézkedés nélkül a kocsiban minket. Még több kérdés merült fel bennem, mint az elején. Miért bíznak ennyire Mark- ban? Miért tette ezt? És Chris és Dan, Troy és Samara él-e még egyáltalán vagy őket is elintézte valahogy?

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy sírok. Először kipislogtam a könnyeimet, de a fájdalom, a csalódottság és a kétségbeesés olyan erővel tört rám, hogy nem telt sok időbe, míg le kellett hajtanom a fejem, hogy Jack és Mark ne lássa a könnyeimet, de a rázkódó vállam és mellkasom így is elég árulkodó volt.

Mark hátranyúlt, hogy megfogja a kezem, de dühösen elrántottam az enyémet. Egy pillanatra fel is emeltem a fejem, így mindketten láthatták a könnytől maszatos arcom. Úgy döntöttem, most már úgy is mindegy, ha már láttak, úgyhogy a hűvös üvegnek támasztottam a homlokom.

Miért olyan vidám minden? Miért süt még a nap, miért nem lett kopár és kihalt a világ? Miért nem lett olyan, mint amilyen a lelkem lett? Nem értem… aztán a felhők úgy özönlöttek össze és szürkültek el, mintha csak parancsot kaptak volna – Tőlem. Az eső pillanatok alatt megjelent, mintha csak dézsából öntötték volna. Jack sóhajtva kapcsolta be az automata ablaktörlőt. Ez én voltam? Én csináltam az esőt? Ha így is volt, Jack és Mark továbbra sem szóltak semmit.

Hagyták, hogy kisírjam magam, hogy beletörődjek… de sosem törődtem bele. Tudtam, hogy eltelhet bármennyi idő… egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, én akkor sem fogok beletörődni Mark árulásába, Jack újabb incidensébe és a sorsomba.

Soha nem akartam annyira, hogy átlagos legyek, mint akkor. Milyen egyszerű is lenne! Csak egy lány, csak egy iskola, csak néhány egyszerű barát. Csak egy fiú, csak az érettségi, csak az esküvő, csak a házasság, csak az öregedés és a halál. Mint bármelyik másik embernek. Én csak Joy akartam lenni, a szupermen pólós, szarkasztikus és kedves lány, nem Joy Twins, a szerelmi háromszögbe keveredett, különleges hatalommal bíró angyal, akin a világ jövője múlik, köztük az olyan átlagos lányoké, mint amilyen néhány hónappal ezelőtt voltam.

A legendában szereplő lány miért nem lehet Alison Hollis? Alison, aki annyi mindent kibír, még azt is, ha egy Joy Twins nevű lány, elvesz tőle valakit, akit nagyon kedvel? Miért nem lehet Alison az a lány? Ő annyi mindent kibír és elvisel! Ezzel is meg tudna birkózni! De én nem… én képtelen vagyok rá…

Én még mindig a szupermen pólós Joy vagyok, csak éppen szerepcsere történt. Nem én vagyok az a lány, aki, és akit két fiú szeret. Nem én vagyok az, aki egy csettintéssel megváltja a világot! Én csak Joy vagyok, simán Joy, aki viccelődni szokott az ilyen helyzetekben, nem sírni…

Az a Joy már nem létezik.

Ebben igazam volt. Tizennyolc éves voltam. Már nem kelhettem úgy, hogy az öcsém minden reggel szívatott, és a barátnőimmel mentünk suliba. Már nem volt családom. Egy tizennyolc éves lány voltam, aki időközben, az események súlyától megkomolyodott és felnőtt. Visszanézve a régi életemre, az egész már csak egy álomnak tűnt, egy álomnak, ami soha nem is létezett.

Elszorult a szívem, hogy arra gondoltam, már soha többet nem megyek haza. A családom, a barátaim egyszer csak rájönnek, hogy hopp, Joy már nem jön haza többet. De miért? Mi történt vele?

Behunytam a szemem. Nem akartam erre gondolni. Talán öngyilkosnak kéne lennem. Hirtelen kiegyenesedtem ültömben.

De hisz ezzel mindent megoldanék. Ha nem lennék az angyalok és bukottak ismét egyenlőek lennének. Ha nem lennék Mark és Chris ismét normális életet élhetne és ketten együtt igazi testvérek lehetnének. Ha nem lennék, mindenki biztonságban lenne és úgymond „a világot is megmenteném”.

Mit is mondott Jack? Ha megpróbálkoznék az angyalos trükkjeimmel, megsütném a kezeimet? De azzal nem érnék el semmit. Jobb ötlet kell.

- Szeretlek, Chris – suttogtam.

- Joy, mit…? – kezdte volna Mark.

Villámgyorsan lendült a kezem a kilincs felé. Egy ezredmásodpercnyi időt sem hagytam magamnak gondolkodni, rögtön ugrottam. A Chris iránti szerelmem erősebb volt, mint a halálfélelmem; Chris éltetett. Mark felkiáltott, Jack szitkozódott, mikor kivetettem magam. Hánnyal is repesztettünk? Százzal biztos… a végtagjaim az aszfaltnak csapódtak, aztán gurulni kezdtem. Lefelé gurultam az út mellet, köztes állapotban, de csak azt érzékeltem, hogy már nincs alattam talaj. És vészesen közelítettem valamihez…

Kiabálás hallatszott, majd csattanó hangok és sietős léptek zaja. De ez mind eltörpült a levegő suhogó hangja mellett… a szél tépte a hajamat, miközben zuhantam. Nem kaptam levegőt és sikítani akartam. De mielőtt megtehettem volna, becsapódtam.

/Chris/

Rázott a hideg, ahogy a kaszinó felé mentünk. Dan bátorítását szinte nem is hallottam. Hogy valamelyest levezessem a feszültséget, görcsösen markoltam a kormányt, miközben a bezárt szórakoztatóhely felé autókáztunk.

- És ha nem jön be? – vetettem fel, gúnyos könnyedséggel. – Anyám az utolsó ember, akiben megbíznék. Inkább Joy- ért kellene indulnunk. Így is elég időt vesztegettünk már el… tegnap rögtön utánuk kellett volna indulnunk.

- És merre indultunk volna, Chris? – fujtatott idegesen Dan. Ő sem volt sokkal jobb állapotban, mint én.

- Bármerre.

Dan megforgatta a szemét, én meg kinéztem az ablakon. Hát ez tök jó… nem csak elvesztettem Joy- t és vele Mark- ot, de még le is égettem magam egy öreg pasi előtt.

Lassan befordultunk a kaszinó utcájába; a hideg futkosott tőle a hátamon. Az épület valaha Sizzling legsikeresebb kaszinója volt, mindenki ide járt, aki kicsit is számított. Több híresség is megfordult itt, de idővel be kellett zárni, mert több verekedés, garázdálkodás is történt a környéken, nem is beszélve az ittas vezetések növekvő számáról és még jó sok másról… a befelé vezető vörös szőnyeg már kopott és koszos volt, nem egy helyen hevert kólás doboz, vagy valami piásüveg, amit valamelyik banda hagyott ott maga után. Az ablakok többsége betörve, a vakolat is mállott.

Dan- el kiszálltunk a kocsiból és befelé vettük az irányt. Az egésznek dohos, sör és martini szaga volt. A játékok, kártyák, bárok többsége összetörve, koszosan, megrongálva, de ez sem tántorította el a pulton ülő Jane- t. Akkor járt ide sokat, mikor a hely a fénykorát élte.

Az anyám nem nézett ki rosszul, ha mondjuk apám szemszögéből, nézzük. Szög egyenes barna haj, sötét szemek, karcsú alak egy fekete koktélruhával. Mindig valami ilyesmiben mutatkozott, hozzá az elmaradhatatlan szőrmekabátjával.

Dan keresztbe fonta a karját és szorosan mögém állt, mint, aki jelzi, hogy támogat és segít, ha kell, kezdjek csak bele.

- Örülök, hogy eljöttél – Jane keserűen rám mosolygott. Legalább már tudom, kitől örököltem.

- Én kevésbé – köszörültem meg a torkom. Csak most vettem észre, hogy a bőre sápadt, a szemei beesettek és úgy néz ki, mint aki mindjárt elalszik. – De angyalpajtás azt mondja, hogy tőled talán segítséget kérhetünk.

- Miben? – Jane látszólag örült, hogy segíthet az ő kicsi fiának.

- Megkeresni Joy- t. A bukottak elrabolták harc közben. Meg kell találnunk.

- Chris, a bukottak…

- Alvilági cuppanósat adhatnak a fenekemre – vágtam rá.

Dan elfojtott egy mosolyt, míg anyám arca aggodalmasan zsugorodott öt centit; soha nem láttam még ilyen öregnek, mint most.

- Ők veszélyesebbek, mint gondolnád. Elmondok mindent, amit most tudnod kell, csak kérlek, vigyázz magadra – úgy döntöttem, Mark- ot a biztonság kedvéért nem említem. – Joy valószínűleg Las Vegasba készül. Ott van a bukottak társasági és politikai központja. Ha nem lesz ott, akkor már nem soká…

Komoran bólintottam.

- Szóval Vegas. A névjegyem – mosolyogtam rá keserűen, ahogy ő az előbb. – Azért kösz, Jane.

Épp fordultam volna meg, csak, hogy ne kelljen búcsúzkodnom. Én sem vagyok fából! Akármit tett anya, akárki az apám, attól még...

- Chris… - szólt utánam. – Ha nem érnél vissza mielőtt megtörténne, tudnod kell, hogy szeretlek. Mindig szerettelek, még, ha nem is mutattam ki. Te az én fiam vagy.

Megdermedtem. Nem mehetek ki ezek után. Visszafordultam és pókerarccal átöleltem.

- Én is szeretlek – suttogtam. – És tudom, hogy sajnálod. Köszönöm, anya.

Jane arcán könnyek hullottak.

- Légy erős a kedvemért, és soha ne add fel, ha szereted őt.

- Megígérem, ezt mindenképpen.

Jane elengedett és szomorúan mosolygott rám.

Összeszorítottam az állkapcsom és kis híján kifutottam a kaszinóból. Joy is ezt érzi, mikor túl sok minden történik körülötte, amit nem tud feldolgozni? Mert én egy pohárnak éreztem magam, túlcsordulva az érzelmektől.

- Akkor irány Las Vegas? – kérdeztem Dan- t.

- Hát, ha bízol benne, akkor ezek szerint igen.

- Bízom – bólintottam és ráléptem a gázra.

A kocsi már tele volt pakolva étellel, vízzel és tiszta ruhával. Már csak el kellett indulnunk.

Kifordultam az erdő mellett, rá az országútra.

- Szereted a családod? – kérdezte hirtelen Dan, felém fordulva.

Felhorkantam.

- Konkrétabban?

- A szüleid.

- Néha igen, néha nem.

- Chris, ez nem rendes válasz.

- Ne fárassz…

Dan felsóhajtott.

- Csak válaszolj rendesen. Nincs olyan, hogy néha igen, néha nem.

- Néha nem tudom, mit érezzek, Dan. Szeretem őket, persze, elvégre a családom, meg minden, de… néha belegondolok, hogy ha anyám nem lépett volna félre, akkor Mark és én közelebb állnánk egymáshoz és talán minden oké lenne.

- Akkor Joy- al sem találkoztál volna – mutatott rá Dan.

- Tudom – bólintottam komoran.

De most mégis Joy- ért mentem. Vakon felé. Ha egy égő házba lett volna, gondolkodás nélkül berohannék érte. Ha ugrana, ugranék vele… mert szeretem. És pont emiatt kell elfogadnom a családom.