2. rész - Második fejezet

Sziasztok! :)

Remélem mindenkinek jól telt a hosszú hétvége és a hét :) Mondjuk nekem pont rosszul, mert kompetenciát írtunk szerdán és kiderült, hogy a novella, amit beküldtem az évkönyvnek, nem lesz benne, mert az igazgató a versenyeket és a hagyományokat akarja belepakolni :/

Hát remélem, hogy nektek jól telt a hét, ha nekem nem is :) Remélem nem felejtettétek el a Diamond eyes - ot, amit jövőhét pénteken fogok közzétenni :) Köszi, hogy ennyien szavaztatok máris, hogy melyik történetem fejezzem még be, és hát nagyon úgy tűnik, hogy Nicole Wheatmen lesz a következő főszereplőm ;)

A fejezetben Joy megtudja, hogy Mark miért döntött így.

Jó szórakozást! :)

Második rész - Az áruló

2. A bukottak diadala/ Külön utakon

Második fejezet – A bukottak diadala/ Külön utakon

/Joy/

Először hangokat hallottam. Egy kissé mély, de tiszta hangszín; egy fiúé. Mellé párosul egy diadalittas nevetés. Aztán olyan hangokat is sikerült kivennem, mint egy motor kellemes dorombolása, vagy a beáramló levegő suhogó dallama.

Próbáltam kinyitni a szemem, de bárhogy erőlködtem, nem sikerült. Továbbra is csak a hangokat hallottam, ahogy körülöleltek engem. Csak a szemhéjamon átszűrődő fényből tudtam kikövetkeztetni, hogy nappal van.

- Akkor most merre is megyünk? – Mark! Ez az ő hangja… a szívem megdobbant a megkönnyebbüléstől és az örömtől, hogy nincs semmi baja.

- Las Vegas- ba. Aztán, ha ott végeztünk, irány Európa – Jack hangja kárörvendően csengett. – Figyelj csak, Mark… Joy most úgysem hall; kölcsön adnád nekem néha egy kicsit?

Csattanás hallatszott, aztán Jack és Mark nevetése. Merthogy együtt nevettek! Olyasmi hallatszott, mint mikor valaki beleöklöz a másik vállába.

- Álmodik a nyomor, Jack…

- Los Angelesben az álmok valóra válnak…

- Aha, egy nagy… - Mark káromkodott.

Nem is tudom mikor hallottam káromkodni. Mikor megtudta, hogy Chris megcsókolt? Mikor…? Mikor is máskor? Talán többször nem is. Aztán leesett, hogy miről is beszélnek… hogy én… én…

A szemeim felpattantak és megkerestem velük a fiúkat, úgy, hogy ők ne vegyenek észre. A hátsó ülésen ültem, míg ők elől beszélgettek. A kezeimre lufit húztak, amit nem értettem, de más szokatlan nem történt. Az egyik lufis kezemet ökölbe szorítottam és beleütöttem a vezetőülésen ülő Jack vállába, de nem olyan barátian, ahogy valószínűleg Mark, hanem, hogy fájjon neki rendesen.

- Minden álmod váljon valóra, Jack! – mondtam mézesmázos hangon. – Csak engem hagyj ki belőlük.

Most Mark nevetett kárörvendően, míg Jack bosszúsan dörzsölgette a vállát.

- Most pedig árulja már el valaki, miért van színes gumi a kezemen? – emeltem feléjük a tenyerem.

- Ezzel tettünk ártalmatlanná, de hát nem nagyon használ – dörzsölte a vállát Jack.

- Csodálkozol? – szólt közbe Mark. – Néhány nappal ezelőtt kinyírt egy bokszzsákot.

- Hogy érted, hogy ezzel tettetek ártalmatlanná? – szándékosan hagytam figyelmen kívűl Mark beszólását.

Jack elégedetten vigyorgott, mint aki villogni akar az ő fergeteges ötletével. Beletaposott a gázba, mire a táj elmosódott körülöttünk; százzal biztos mentünk, ha nem többel.

- A lufik arra szolgálnak, hogy ha megpróbálnál kilőni a kezedből egy fénnyalábot, megsütnéd a saját kezed. A lufi visszaveri ezt a hogyishívjákot – magyarázta.

Na remek… az egyetlen dolog, amivel megvédhetném magam, most akár ki is dobhatom a kukába. Erősen gondolkoztam mi az, amivel még le tudnám gyűrni Jack- et, ha ismételten egy fecskendővel próbálkozna, de nem jutott eszembe semmi. Jó, Mark- nak igaza volt: kinyírtam egy bokszzsákot, de Jack- el szemben nem sokra mennék ezzel. Elég egy pillantást vetni csak úgy a mellkasára vagy a vállaira és máris sikítozva elrohannék…

De Mark- al megszökhetünk. Igez, ez az! Mark és én meg fogunk szökni, kijátsszuk Jack- et. Csak kettesben kell maradnunk és már nem is olyan hosszú az út hazáig.

Ugyan, Joy. Te hallottad, hogy nevettek? Jaj drágám, hát pont te kérted Jack- től, hogy ne kezeljen úgy, mint egy naiv kislányt… nem lehet, hogy mégis az vagy?

Megráztam a fejem, de a hasonló jellegű gondolatok nem akartak eltűnni a fejemből. Tényleg ez lenne a helyzet? Mark elárult? De hát miért tette volna?

Gondolkozz, Joy! Nem rémlik, milyen furán viselkedett a bál előtt? Vagy inkább ezt hagyjuk a felnőttekre és kéred a játékmacidat? Hogy is hívták…?

Nem lehetett Mark! Mark mindvégig a mi oldalunkon állt. Az egyetlen oka Chris- nek lett volna, hogy átálljon, hiszen félvér… de hát Chris szeret. Akkor Mark…?

- Mi van, Joy? A maratoni szökésedet tervezgeted? Ha sikerül, beírjuk a ginisz rekordok könyvébe – gúnyolódott Jack.

- Oké, a lufi még oké, de a fogoly kaphat esetleg enni is vagy itt helyben essen össze?

Igazából csak elterelés volt, de a gyomrom az étel említésére mintha égett volna. Ilyen mikor valaki nagyon éhes? Belülről ég a gyomra? Mindenesetre, amíg Jack kaját szerez, talán tudok beszélni Mark- al. Tökéletes…

A két fiú összenézett, mint akiknek ez a dolog egyáltalán soha nem jutott az eszébe. Ez komoly? Egy bukott angyal, aki ki tudja hány éves, hányszor csinált már ilyet, a bukott angyal, aki megpróbált… szóval ez a srác elfelejtette, hogy én eszek?

- Ez komoly? – nevettem fel.

Mark elmosolyodott, és, hogy Jack ne lássa, kinézett az ablakon. Acélbetét Jack bosszúsan összepréselte az ajkát… ettől valahogy kárörvendő hangulatom lett.

- Na, legalább egy kis sült krumplit vagy hamburgert, több tényleg nem kell, de esküszöm, hogy mindjárt elájulok – füllentettem.

Mark egy benzinkút felé intett a fejével, mire Jack szitkozódva leparkolt; hogy azért, mert erről az apróságról elfeledkezett, vagy, hogy azért, mert pontén juttattam az eszébe, nem tudom. Beleharaptam az alsó ajkamba, hogy ne mosolyodjam el. Jack még csak be sem zárta a kocsit!

- Gyere Mark, siessünk – kapcsoltam ki a biztonsági övem a lufis kezemmel. Érdekes, a biztonságomra gondolnak, de akár éhen is halhatnék. Micsoda logikus gondolkodás.

- Mit csinálsz? – nézett rám hitetlenkedve.

- Elhúzok innen, mielőtt Acélbetét Jack visszajön, hogy elvigyen a Disneyland- i kirándulásunkra – forgattam a szemem. – Szerinted mégis mit csinálok?

Mark arcán felismerés suhant át, aztán szomorkásan megfogta a kezem. Tudjátok mi a legabszurdabb és legszomorúbb az egészben? Hogy tudtam. Na jó, ha nem is voltam benne teljesen biztos, de sejtettem. Mark nem a mi oldalunkon volt; többé már nem.

- Te aljas szemétláda – löktem el a kezét és kiszálltam a kocsiból.

Mark követett.

Idegesen beletúrtam a hajamba és éreztem, hogy a könnyeim végiggurulnak az arcomon.

- Hát ezért… ezért utaztál el, ugye? – fordultam felé. – Ezért viselkedtél olyan furcsán, nem igaz? Te végig tudtad mi lesz a vége annak az estének… hogy én milyen hülye vagyok!

- Nem vagy hülye… - ellenkezett Mark.

- De igen, az vagyok, mert bíztam benned! – ordítottam rá.

Többen is felénk fordultak. Elgondolkodtam, hogy ők mit is láthatnak, ha ránk néznek. Egy hisztérikusan zokogó, idegbeteg lányt, aki valószínűleg a barátjával veszekszik. Csakhogy a hisztérikus és idegbeteg lányt elárulta a „barátja” és alkut kötött azokkal, akik valami olyat akarnak tenni ezzel a lánnyal, ami miatt meg is halhatnak… a saját sorsuk volt dűlőben ezen a rohadt benzinkúton és még csak nem is tudták!

- Hogy… hogy a fenébe képzelted ezt? – folytattam. – Megbíztunk benned, és te elárultál minket.

- Miattunk tettem – mondta Mark, már ő is dühösen.

- Miattunk? Miattunk?! – vízhangoztam.

- Igen! Érted és értem!

Közelebb mentem hozzá.

- Rendben van, Mark, ügyes vagy. Elintézted, hogy minimum te, Chris és a többiek halottak legyetek és a lánynak, akit te állítólag szeretsz, kiszippantsák a lelkét, és arra kényszerítsék, hogy átvegye az uralmat, mind az angyalok, mind az emberek felett. Hű, igazi minta pasi! Minden lány arról álmodik, hogy érte is meg tedd ezt! – sziszegtem.

Mark vonásai megkeményedtek.

- Azt hittem…

- Mégis mit hittél? – kiáltottam. – Hogy sikítozva a nyakadba borulok, örömkönnyeket hullatva, ha ezt elmondod? Ó, Mark, annyira szeretlek, amiért kézen fogva belesétálunk a halálba! Hát nem csodálatos?! Azt hiszem extázisba estem tőle!

- Basszus, Joy, érted tettem, jó? – túrt bele a hajába.

- Inkább magadért – ráztam a fejem megvetően. – Mert egy önző állat vagy és kicsit sem vagy különb, mint ők.

Elsétáltam mellette és dühösen becsaptam az ajtót. Az a minimum, hogy tönkreteszem ezt a rohadt kocsit! Tudtam, hogy a menekülésnek semmi értelme, ezért inkább csak vártam. Vártam, hogy eljöjjön az én időm. Magamra maradtam.

*

Már világossá vált egy-két dolog. Például, hogy Mark és Jack miért működik együtt, vagy, hogy Jack miért hagyott minden óvintézkedés nélkül a kocsiban minket. Még több kérdés merült fel bennem, mint az elején. Miért bíznak ennyire Mark- ban? Miért tette ezt? És Chris és Dan, Troy és Samara él-e még egyáltalán vagy őket is elintézte valahogy?

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy sírok. Először kipislogtam a könnyeimet, de a fájdalom, a csalódottság és a kétségbeesés olyan erővel tört rám, hogy nem telt sok időbe, míg le kellett hajtanom a fejem, hogy Jack és Mark ne lássa a könnyeimet, de a rázkódó vállam és mellkasom így is elég árulkodó volt.

Mark hátranyúlt, hogy megfogja a kezem, de dühösen elrántottam az enyémet. Egy pillanatra fel is emeltem a fejem, így mindketten láthatták a könnytől maszatos arcom. Úgy döntöttem, most már úgy is mindegy, ha már láttak, úgyhogy a hűvös üvegnek támasztottam a homlokom.

Miért olyan vidám minden? Miért süt még a nap, miért nem lett kopár és kihalt a világ? Miért nem lett olyan, mint amilyen a lelkem lett? Nem értem… aztán a felhők úgy özönlöttek össze és szürkültek el, mintha csak parancsot kaptak volna – Tőlem. Az eső pillanatok alatt megjelent, mintha csak dézsából öntötték volna. Jack sóhajtva kapcsolta be az automata ablaktörlőt. Ez én voltam? Én csináltam az esőt? Ha így is volt, Jack és Mark továbbra sem szóltak semmit.

Hagyták, hogy kisírjam magam, hogy beletörődjek… de sosem törődtem bele. Tudtam, hogy eltelhet bármennyi idő… egy nap, egy hét, egy hónap, egy év, én akkor sem fogok beletörődni Mark árulásába, Jack újabb incidensébe és a sorsomba.

Soha nem akartam annyira, hogy átlagos legyek, mint akkor. Milyen egyszerű is lenne! Csak egy lány, csak egy iskola, csak néhány egyszerű barát. Csak egy fiú, csak az érettségi, csak az esküvő, csak a házasság, csak az öregedés és a halál. Mint bármelyik másik embernek. Én csak Joy akartam lenni, a szupermen pólós, szarkasztikus és kedves lány, nem Joy Twins, a szerelmi háromszögbe keveredett, különleges hatalommal bíró angyal, akin a világ jövője múlik, köztük az olyan átlagos lányoké, mint amilyen néhány hónappal ezelőtt voltam.

A legendában szereplő lány miért nem lehet Alison Hollis? Alison, aki annyi mindent kibír, még azt is, ha egy Joy Twins nevű lány, elvesz tőle valakit, akit nagyon kedvel? Miért nem lehet Alison az a lány? Ő annyi mindent kibír és elvisel! Ezzel is meg tudna birkózni! De én nem… én képtelen vagyok rá…

Én még mindig a szupermen pólós Joy vagyok, csak éppen szerepcsere történt. Nem én vagyok az a lány, aki, és akit két fiú szeret. Nem én vagyok az, aki egy csettintéssel megváltja a világot! Én csak Joy vagyok, simán Joy, aki viccelődni szokott az ilyen helyzetekben, nem sírni…

Az a Joy már nem létezik.

Ebben igazam volt. Tizennyolc éves voltam. Már nem kelhettem úgy, hogy az öcsém minden reggel szívatott, és a barátnőimmel mentünk suliba. Már nem volt családom. Egy tizennyolc éves lány voltam, aki időközben, az események súlyától megkomolyodott és felnőtt. Visszanézve a régi életemre, az egész már csak egy álomnak tűnt, egy álomnak, ami soha nem is létezett.

Elszorult a szívem, hogy arra gondoltam, már soha többet nem megyek haza. A családom, a barátaim egyszer csak rájönnek, hogy hopp, Joy már nem jön haza többet. De miért? Mi történt vele?

Behunytam a szemem. Nem akartam erre gondolni. Talán öngyilkosnak kéne lennem. Hirtelen kiegyenesedtem ültömben.

De hisz ezzel mindent megoldanék. Ha nem lennék az angyalok és bukottak ismét egyenlőek lennének. Ha nem lennék Mark és Chris ismét normális életet élhetne és ketten együtt igazi testvérek lehetnének. Ha nem lennék, mindenki biztonságban lenne és úgymond „a világot is megmenteném”.

Mit is mondott Jack? Ha megpróbálkoznék az angyalos trükkjeimmel, megsütném a kezeimet? De azzal nem érnék el semmit. Jobb ötlet kell.

- Szeretlek, Chris – suttogtam.

- Joy, mit…? – kezdte volna Mark.

Villámgyorsan lendült a kezem a kilincs felé. Egy ezredmásodpercnyi időt sem hagytam magamnak gondolkodni, rögtön ugrottam. A Chris iránti szerelmem erősebb volt, mint a halálfélelmem; Chris éltetett. Mark felkiáltott, Jack szitkozódott, mikor kivetettem magam. Hánnyal is repesztettünk? Százzal biztos… a végtagjaim az aszfaltnak csapódtak, aztán gurulni kezdtem. Lefelé gurultam az út mellet, köztes állapotban, de csak azt érzékeltem, hogy már nincs alattam talaj. És vészesen közelítettem valamihez…

Kiabálás hallatszott, majd csattanó hangok és sietős léptek zaja. De ez mind eltörpült a levegő suhogó hangja mellett… a szél tépte a hajamat, miközben zuhantam. Nem kaptam levegőt és sikítani akartam. De mielőtt megtehettem volna, becsapódtam.

/Chris/

Rázott a hideg, ahogy a kaszinó felé mentünk. Dan bátorítását szinte nem is hallottam. Hogy valamelyest levezessem a feszültséget, görcsösen markoltam a kormányt, miközben a bezárt szórakoztatóhely felé autókáztunk.

- És ha nem jön be? – vetettem fel, gúnyos könnyedséggel. – Anyám az utolsó ember, akiben megbíznék. Inkább Joy- ért kellene indulnunk. Így is elég időt vesztegettünk már el… tegnap rögtön utánuk kellett volna indulnunk.

- És merre indultunk volna, Chris? – fujtatott idegesen Dan. Ő sem volt sokkal jobb állapotban, mint én.

- Bármerre.

Dan megforgatta a szemét, én meg kinéztem az ablakon. Hát ez tök jó… nem csak elvesztettem Joy- t és vele Mark- ot, de még le is égettem magam egy öreg pasi előtt.

Lassan befordultunk a kaszinó utcájába; a hideg futkosott tőle a hátamon. Az épület valaha Sizzling legsikeresebb kaszinója volt, mindenki ide járt, aki kicsit is számított. Több híresség is megfordult itt, de idővel be kellett zárni, mert több verekedés, garázdálkodás is történt a környéken, nem is beszélve az ittas vezetések növekvő számáról és még jó sok másról… a befelé vezető vörös szőnyeg már kopott és koszos volt, nem egy helyen hevert kólás doboz, vagy valami piásüveg, amit valamelyik banda hagyott ott maga után. Az ablakok többsége betörve, a vakolat is mállott.

Dan- el kiszálltunk a kocsiból és befelé vettük az irányt. Az egésznek dohos, sör és martini szaga volt. A játékok, kártyák, bárok többsége összetörve, koszosan, megrongálva, de ez sem tántorította el a pulton ülő Jane- t. Akkor járt ide sokat, mikor a hely a fénykorát élte.

Az anyám nem nézett ki rosszul, ha mondjuk apám szemszögéből, nézzük. Szög egyenes barna haj, sötét szemek, karcsú alak egy fekete koktélruhával. Mindig valami ilyesmiben mutatkozott, hozzá az elmaradhatatlan szőrmekabátjával.

Dan keresztbe fonta a karját és szorosan mögém állt, mint, aki jelzi, hogy támogat és segít, ha kell, kezdjek csak bele.

- Örülök, hogy eljöttél – Jane keserűen rám mosolygott. Legalább már tudom, kitől örököltem.

- Én kevésbé – köszörültem meg a torkom. Csak most vettem észre, hogy a bőre sápadt, a szemei beesettek és úgy néz ki, mint aki mindjárt elalszik. – De angyalpajtás azt mondja, hogy tőled talán segítséget kérhetünk.

- Miben? – Jane látszólag örült, hogy segíthet az ő kicsi fiának.

- Megkeresni Joy- t. A bukottak elrabolták harc közben. Meg kell találnunk.

- Chris, a bukottak…

- Alvilági cuppanósat adhatnak a fenekemre – vágtam rá.

Dan elfojtott egy mosolyt, míg anyám arca aggodalmasan zsugorodott öt centit; soha nem láttam még ilyen öregnek, mint most.

- Ők veszélyesebbek, mint gondolnád. Elmondok mindent, amit most tudnod kell, csak kérlek, vigyázz magadra – úgy döntöttem, Mark- ot a biztonság kedvéért nem említem. – Joy valószínűleg Las Vegasba készül. Ott van a bukottak társasági és politikai központja. Ha nem lesz ott, akkor már nem soká…

Komoran bólintottam.

- Szóval Vegas. A névjegyem – mosolyogtam rá keserűen, ahogy ő az előbb. – Azért kösz, Jane.

Épp fordultam volna meg, csak, hogy ne kelljen búcsúzkodnom. Én sem vagyok fából! Akármit tett anya, akárki az apám, attól még...

- Chris… - szólt utánam. – Ha nem érnél vissza mielőtt megtörténne, tudnod kell, hogy szeretlek. Mindig szerettelek, még, ha nem is mutattam ki. Te az én fiam vagy.

Megdermedtem. Nem mehetek ki ezek után. Visszafordultam és pókerarccal átöleltem.

- Én is szeretlek – suttogtam. – És tudom, hogy sajnálod. Köszönöm, anya.

Jane arcán könnyek hullottak.

- Légy erős a kedvemért, és soha ne add fel, ha szereted őt.

- Megígérem, ezt mindenképpen.

Jane elengedett és szomorúan mosolygott rám.

Összeszorítottam az állkapcsom és kis híján kifutottam a kaszinóból. Joy is ezt érzi, mikor túl sok minden történik körülötte, amit nem tud feldolgozni? Mert én egy pohárnak éreztem magam, túlcsordulva az érzelmektől.

- Akkor irány Las Vegas? – kérdeztem Dan- t.

- Hát, ha bízol benne, akkor ezek szerint igen.

- Bízom – bólintottam és ráléptem a gázra.

A kocsi már tele volt pakolva étellel, vízzel és tiszta ruhával. Már csak el kellett indulnunk.

Kifordultam az erdő mellett, rá az országútra.

- Szereted a családod? – kérdezte hirtelen Dan, felém fordulva.

Felhorkantam.

- Konkrétabban?

- A szüleid.

- Néha igen, néha nem.

- Chris, ez nem rendes válasz.

- Ne fárassz…

Dan felsóhajtott.

- Csak válaszolj rendesen. Nincs olyan, hogy néha igen, néha nem.

- Néha nem tudom, mit érezzek, Dan. Szeretem őket, persze, elvégre a családom, meg minden, de… néha belegondolok, hogy ha anyám nem lépett volna félre, akkor Mark és én közelebb állnánk egymáshoz és talán minden oké lenne.

- Akkor Joy- al sem találkoztál volna – mutatott rá Dan.

- Tudom – bólintottam komoran.

De most mégis Joy- ért mentem. Vakon felé. Ha egy égő házba lett volna, gondolkodás nélkül berohannék érte. Ha ugrana, ugranék vele… mert szeretem. És pont emiatt kell elfogadnom a családom. 

Blogjaim

Sziasztok :)

Arra gondoltam, hogy nyáron a Diamond eyes- on és az Őrangyalom második részén kívül befejezem az egyik könyvem, aminek már nyitottam egy Blogot. Rátok bízom, amelyik a legszimpatikusabb, arra szavazhattok a közvélemény-kutatásban! 

UI: Igyekszem mindegyiken összehozni egy első fejezetet, ha még nincs, de nem biztos, hogy sikerül és lehet, hogy csak a tartalom alapján tudtok szavazni.

Csinibabák:

A Flower n Gill- ben Lily Carter viszi a prímet saját lányklikkjével, a Csinibabákkal. A Csinibabák egoista, öntelt fruskák, akik bárkit lealáznak, ha kell. Csakhogy Lily Carter élete sem tökéletes, mert Narina Grapes, a népszerűségre vágyó, önmagát kereső lány már nemsokára átveszi Lily helyét, ha nem lép valaki közbe, ráadásul a lány húga, Alison egy Converse mániás kiscsaj, aki beképzelt make up-girlnek csúfolja Lily- t és Nar oldalán áll! De egy valamit ne felejtsetek el: Lily Carter sosem adja fel!

Link: Csinibabák

A családi titok:

1765

Rebeccah E. E. Smith- nek mindig is tökéletes élete volt. Nagy ház, szép ruhák, szerető család. Mégis ő a legjobban a család közeli barátaiért, Rathbonék - ért rajong. Az idősebb (Mr) Rathbone elképesztő történeteket mesél neki a háborúkról és a külföldiekről, amikért a lány bolondul. Aztán eldöntik, hogy egymáshoz adják Becky- t és Will- t, Mr. Rathbone fiát. A két fiatal barátra lel a másikban, és idővel szerelmesek is lesznek... de kiderül, hogy Rathbone- éknak van egy családi titkuk... valami ijesztő és természetfeletti... A kérdés, hogy Becky ezután is képes- e szeretni Will- t és képes-e elfogadni őt...?

Értelem és Érzelem...

de vajon a kettő közül melyik győz?

Link: A családi titok

Nicole Wheatmen:

Nicole mindenét elvesztette... a családját, a testét, az életét...

Végignézi a saját temetését, próbálja ugyan felhívni magára a családja figyelmét, de elbukik...

Végül alkut köt Jason- el, a titokzatos sötét angyallal: újjá fog születni, de cserébe neki adja a lelkét és őt fogja szolgálni a következő életében.

Később Helena Fox- ként kezd új életet, és mikor úja betölti a tizenhetet, Jason elmegy, hogy beváltsa a lány ígéretét...

Helena, vagyis Nicole kényszeredetten elmegy vele.

De az sötét és titokzatos, de ugyanakkor erőszakos, rákényszerített szerelem nem képes fogságban tartani egy olyan lányt, mint Nicole.

A lány megszökik, hogy megkeresse a Fény Őrzőit és felszabadítsa magát...

És ekkor követte el élete legnagyobb hibáját...

Link: Nicole Wheatmen

A szerencsétlen KFC-s fiú, vagyis én!!!:

David nem tudja mit kezdjen az életével, így átmenetileg egy KFC- ben dolgozik. Egyik nap bejön egy lány, aki miatt képes lenne ejteni a négyszázas ajánlatokat, csakhogy a csaj a főnök lánya... Lisa és David próbálnak közelebb kerülni egymáshoz, de valamelyik szendvics, saláta, vevő vagy épp a lány apja mindig közéjük áll. De David- nek nem csak Lisáról kell döntenie, hanem arról, hogy akarja kifizetni a számláit a minimálbérből és mihez akar kezdeni az életben...

Link: A szerencsétlen KFC- s fiú, vagyis én!!!

Kalózhercegnő:

Nina Pitrev utál élni. Illetve hát: így élni. A mostohaanyja Guveen nem csak, hogy utálja, de már szinte brutálisan bánik a tinédzser lánnyal. Nem csoda, hogy Nina olyan eszközhöz folyamodik, ami kisegíti a helyzetből... vagy esetleg eltávolítja onnan...

Segítséget kér Robbie- tól, a pincér barátjától. Nemsokára sikerül megszöknie, de balul sülnek el a dolgok és Nina egy Kalózhajóra kerül. Mikor azt hiszi megölik... téved. A Kalózok azt állítják, hogy Nina a Kalózhercegnő...

Míg a lány próbálja kideríteni mit is jelent ez- miután leküzdötte magában a kételkedést- furcsa, misztikus dolgok történnek...

Mi a rosszabb? 

A rossz tudása vagy a tudatlanság?

Kalózhercegnőnek lenni vagy meghalni?

Szellemekkel barátkozni vagy belehalni a magányba?

Megküzdeni egy tengeri szörnnyel vagy szembenézni az igazsággal?

Választani két fiú közt vagy örökre elköszönni a szerelemtől?

És a legfontosabb: Élni vagy Halni?

Most kiderül....

Link: Kalózhercegnő

Szavazzatok!

Puszi: Lexy ;)

Az utolsó fejezet

Sziasztok :)

Hát, ide is eljutottunk; az utolsó fejezet az első részből. Köszi, hogy annyit komiztatok, nagyon sokat jelent, de tényleg :) Örülök, hogy ha azt mondjátok tetszik, mert ennek nagyon-nagyon örülök, de annak is, ha azt mondjátok, hogy nem tetszik és rámutattok a hibákra, mert ezzel sokkal jobban egyetértek és így általatok sokat fejlődök :) 

Hát eddig sok minden történt itt a blogon; rengeteg szavazás és komment, kisállat, satöbbi... mindenkinek köszönöm, aki egyszer is elmondta a véleményét vagy szavazott! És köszönöm annak a harmincegy rendszeres olvasónak, akit sikerült összekaparnom :D Végül is nem csak magamnak írok (110%- ban igen), hanem nektek is (plusz 50% :D).

Külön köszönet azoknak, akik díjakat adtak nekem.

Hogy miért most rakom fel az adagot és nem szombaton (vagy szokásomhoz híven vasárnap x])? Hosszú hétvége lévén nem leszek itthon és így csak kedden tudnám rakni. 

Egy meglepetés vár titeket az utolsó rész végén :)

Jó szórakozást, remélem tetszeni fog! :D

Lexy

Huszonhatodik fejezet

A finálé

26. Finale

Az iskola egyszerűen gyönyörű volt. Vérvörös szalagok díszítették, lámpások függtek az épületet körülölelő faágakon, és mintha egy gyönyörű álomban találtam volna magam.

Még sosem voltam bálon. Általában lefoglalt a tanulás és nem is nagyon szerettem ezeket a táncos estéket, mert ha el is mentem volna, csak a lelátón ücsörögnék egész este, a többieket nézve. Meg hát nem is nagyon akadt olyan fiú, aki a kis stréber Joy Twins- t hívta volna el…

De most, ahogy belenéztem a kézitükrömbe, amit Samara adott, már nem a kis stréber Joy Twins voltam… az elmúlt hetek annyira hatással voltak rám, hogy időközben felnőttem. Ez a legjobb szó rá. Egyre jobban felnőttem a problémáimhoz és képes lettem volna egy új életet kezdeni a fiúval, akit szeretek.

Annak ellenére, hogy tudtam, a ma este akár az életem végét is jelentheti, egyszerűen ragyogtam, és nem tudtam nem mosolyogni.

Mark kinyitotta az ajtót, ezzel megszakítva a gondolatmenetem. Már Chris is nyitotta volna az ajtót, mikor megfogtam a kezét.

- Várj egy kicsit.

Lassan hozzáhajoltam és megcsókoltam.

- Bármi történjék ma este – súgtam a fülébe – tudnod kell, hogy szeretlek és az utóbbi néhány hét volt életem legszebb időszaka – elnevettem magam – Ígérd meg, hogy táncolsz velem.

Chris zöld szemét az enyémbe fúrta.

- Megígérem. Ja és Joy… - folytatta. – Én is szeretlek.

Szívből jövően rámosolyogtam és kiszálltam a kocsiból. A levegő finom meleg volt a hideg időszak ellenére. Ahogy beszívtam, legszívesebben elnevettem volna magam.

A zene már kiszűrődött a teremből. Az „Alvin és a mókusok” átdolgozott változatú zenéje ment, a Hot n Cold. Odamentem Samarához és a fülébe súgtam.

- Erre muszáj táncolnunk egyet.

Sammy mosolyogva bólintott, hasonló hangulatban volt, mint én. A fiúk elképedve nézték, ahogy nevetve berohanunk az iskolába, a bál kellős közepébe. Sammy és én elvegyültünk a táncolók között és össze- vissza, ugráltunk, mindenféle bugyuta tánclépést kitalálva.

A vörös fény a teremben cikázott, megvilágította a táncolókat és fénybe vonta az egész termet. Lassan a többiek és beértek és idővel mosolyogva nézték, ahogy én és Samara nevetve esünk egymásnak.

Mikor vége volt a számnak, lassan az asztalokhoz botorkáltunk, hogy igyunk valamit. Chris és Troy már ott vártak minket.

Chris mosolyogva nézett végig rajtam, aztán mikor ittam egy fél pohár kólát, magához vont. Troy elmélyülten vitatkozott Samarával azon, hogy a puncs mennyire gáz. Kicsit úgy éreztem, mintha nem lenni semmi baj az égvilágon.

Aztán megláttam Alison vörösben fürdő sziluettjét. Mélyen dekoltált ruhát viselt, amennyire a gyér fényben ki tudtam venni, az eredeti színe talán zafírkék lehetett. Az arca tele volt leplezetlen dühvel, ahogy felénk jött, a szemét le nem véve Chris kezéről, ami szorosan fonódott a derekam köré.

A szívem a torkomban dobogott, amint Alison Chris elé lépett.

- Megkíméllek a magyarázkodástól, úgyhogy szakítok veled – tette csípőre a kezét. – De jussak eszedbe, ha a kis barátnődet az öcséddel látod – sziszegte, majd hozzám fordult. – Rossz választás, kicsim, de te tudod. Azért sok szerencsét hozzá…

Kecsesen megfordult, majd ellibbent a terem másik végébe. Chris lesajnálóan mosolygott, míg Troy és Sammy döbbenten meredt Alison távolodó alakjára.

- Min mosolyogsz? – kérdeztem Chris- től hitetlenkedve.

- Régóta vártam, hogy ezt nyilvánosan megtehessem – fordult teljesen felém és a teremben, az egész iskola előtt, egyszerűen megcsókolt.

Hallottam, ahogy összesúgnak körülöttünk és néhány ember hangosan morog valamit, de nem érdekelt. Végre csak én és Chris voltunk, csak is mi ketten, korlátok nélkül. Mikor elengedett egymásra mosolyogtunk.

Troy és Samara örömteli pillantásokat váltottak és boldogan néztek minket.

- Jössz még nekem egy tánccal – mondtam Chris- nek.

- Gyere – intett a fejével.

A szemem sarkából láttam, hogy Mark szomorkásan mosolyog, de a szemében szokatlan öröm csillogott.

Még fiatal volt az éjszaka, de rettenetesen jól éreztük magunkat. Samarával minden pörgős számra össze-vissza ugráltunk. A lassabb számokra meg a fiúkkal táncoltunk, mikor kivel.

Úgy tűnt a bukottak mégsem ezt az estét választották, hogy magukhoz csábítsanak. Hát ez a sejtésem egészen késő estig volt érvényben… a lámpák és a fények hirtelen kialudtak, majd egy búgó hang szólt bele az iskolai rádióba.

- Tűz ütött ki az egyik teremben, kérjük, azonnal hagyja el mindenki az iskola területét. Köszönjük.

A diákok félig riadtan, félig szitkozódva özönlöttek ki a teremből, szidták a sulit és megjegyzéseket tettek. A szívembe hideg kéz markolt és kapkodtam a fejem, hogy hol vannak a többiek. Már ők is tudták.

Az angyalok harcra készen várakoztak, és nagyobb gyűrűben fogtak közre. Chris és Mark utat tört a tömegben hozzám és mellém álltak, míg Troy és Samara mögénk álltak, szúrófegyverrel a kezükben. Dan legelöl állt, aggódva pislogott.

A terem szép lassan kiürült és már csak mi maradtunk, tizenhárman. Levert a víz. Zihálva szedtem a levegőt, a szívem úgy dobolt a mellkasomban, mint egy kismadáré.

- Semmi baj nem lesz, Joy – suttogta Dan.

Süvítő hang rázta meg az iskolát. Samara közelebb lépett hozzánk, az angyalok megfeszült izmokkal várták, mi fog történni.

Aztán léptek zaja hangzott fel. Egy sötét férfi bontakozott ki a sötétből, mögötte bukottak sokasága…

- Te…? – szólalt meg Chris, a férfit bámulva.

A férfi gonoszkásan elmosolyodott, majd tettetett csalódottsággal biggyesztette az ajkát.

- Rossz oldalon állsz, fiam.

A vér is megfagyott az ereimben. A férfi lassan közelebb sétált. A vonásai között felismertem Chris- ét…

- Maga? – remegett meg a hangom.

A kaszinóban látott férfi kísértetiesen mosolygott rám. A szemeiben még eddig nem ismert tűz lobogott.

- Maga kínozta meg Kassandrát. Maga volt az álmomban…

Chris közelebb húzódott hozzám, harcra készen.

- Kicsi Joy… még választhatsz – nézett a szemembe. Fekete írisze égette az arcom. – Csatlakozol hozzánk, a fiammal együtt, vagy megölünk titeket.

- Álmodik a nyomor – sziszegtem, mire a férfi arcvonásai megkeményedtek.

- Jól gondold át, angyallány. Túlerőben vagyunk, és egyetlen mozdulattal megölhetünk itt bárkit…

- Próbálja meg – sziszegtem és előrébb léptem – Öljön meg, itt és most!

Dan döbbenten nézett rám, a többiek arckifejezését nem láttam. Belefúrtam a tekintetem a férfiébe és keményen néztem rá.

Az dühödten intett a bukottaknak, mire ők harci pózba álltak és elindultak felénk. Chris megfeszült mellettem, én előreemeltem a kezeimet és koncentráltam. Mark előrébb lépett, egy szúrófegyverrel a kezében, míg Samara és Troy egymás takarásában készültek fel. Az angyalok elindultak…

Egy bukott férfi kemény csapást mért az egyik angyalra, mire az összeesett, majd dühösen fölkelt és visszaadta. A többi angyal is beszállt a harcba, volt olyan is, aki kettővel küzdött egyszerre. Dan is előrelendült, Chris apja felé, de közéjük ugrott egy bukott és rávetette magát Dan- re.

Chris előrelendült és harcba szállt egy bukottal. Mark követte a példáját, aztán Troy indult meg, fedezve a megszeppent Samarát.

A férfi közelebb lépett, mire én lefagytam. Kihasználva a pillanatot, megragadott a hajamnál fogva és magához rántott.

- Sürget az idő, angyallány.

A kezemet kifeszítve a mellkasához nyomtam és fényt lövelltem felé. A férfi felordított, majd a fény a falhoz csapta. Félve néztem körül, aztán rájöttem, hogy cselekednem kell. Megpördültem és ismételten fényt lövelltem egy bukott felé. Mikor a falnak csapódott, gyorsan körülnéztem.

Az angyalok egyike eszméletlenül feküdt a földön, de a többi hat elszántan harcolt már-már három bukott ellen. Troy ügyesen cikázott, közel Samarához, aki íjjal lőtt a bukottakra. Chris és Mark közös erővel a földre terítettek egy férfit, aki vergődött fájdalmában.

Hirtelen ütést éreztem az oldalamon, a másik percben meg a földön találtam magam. Jég kék szemek meredtek rám, kajánul vigyorogva.

- Jack?

Zihálva meredtem a fiúra. Jack elégedetten elmosolyodott.

- Attól tartok velem kell jönnöd, széplány.

Lefogta a kezem, lehetetlenné téve a szabadulást.

- Bukott vagy? – nyögtem.

- Nem gondoltad volna, mi? – nevetett fel, majd hirtelen elkomorodott és felkiáltott. Tompa ütés kíséretében leszállt rólam, én pedig kihasználva az alkalmat, felpattantam.

Chris bemosott egyet Jack- nek, majd szitkozódva ellökte. Jack káromkodva vágott vissza, mire Mark is beszállt és együtt próbálták leteríteni a fiút.

Én egyre több bukottat taszítottam el a fénnyalábbal. Ez alatt a férfi, Chris apja, kényelmesen elhelyezkedett a lelátón és onnan figyelt minket.

Gyáva, alattomos, szadista féreg…

Chris- t és Mark- ot ekkor megragadta egy bukott és eltaszította őket. Samara rálőtt, mire az szitkozódva kirántotta magából az íjat. Ez épp elég volt Jack- nek, hogy rám vetesse magát és felkapjon.

Sikítozva lökdöstem, de nem akart elengedni. Hátraszorította a kezem, hogy ne tudjak rálőni, és a számra nyomta a kezét.

- Jobban jársz, ha csendben maradsz, széplány!

Biccentett Chris apjának, majd kirohant velem a teremből. Próbáltam szabadulni, de így, hogy lefogta a kezem, nem ment.

- Végül csak velem maradsz – jegyezte meg Jack.

Beleharaptam az egyik ujjába mire felordított és leejtett.

- Soha!

Felpattantam a földről és futni kezdtem. Nem sokáig értem el, mert kilőtt felém egy sötét nyalábot, amitől elestem.

- Ne akard, hogy bántsalak – fenyegetőzött.

- Ne akard, hogy én bántsalak téged! – felé lőttem egy nyalábot, mire métereket repült a levegőben.    

Jack szitkozódva felkelt.

- Végig bukott voltál. Az egész felszedős dolog csak arra volt jó, hogy ha egyedül maradsz velem, elhurcolhass! Csakhogy Chris közbelépett… - sziszegtem.

Jack káromkodott egyet, majd felém lőtt, de egy laza mozdulattal elhárítottam a támadást.

- Fogd már fel, hogy a mienk vagy! – ordította.

- Nem vagyok én senkié se!

Ismét lőttem felé, mire hanyatt esett és eszméletét vesztette. Elrohantam mellette, vissza a tornaterembe. Chris apjának arcáról lefagyott a mosoly, míg Dan és a többiek arcán megkönnyebbülés vette át a helyét.

Úgy tűnt, győzni fogunk. Chris apja támadásba lendült, felém vetette magát, és a falnak lökött.

- Velem jössz, Joy Twins!

Mikor a kezem rászorítottam volna az arcára, Mark megragadott és kihurcolt a teremből.

- Csak vidd ki a kocsiba – morgott a férfi.

Mark rászorította a kezét a számra és kihurcolt a teremből. A meglepetéstől elgémberedett végtagokkal figyeltem, ahogy a fiú kihurcol a teremből, ki az iskola elé.

Mikor felocsúdtam csak annyi időm volt, hogy megkérdezzem.

- Mi a fenét művelsz?

Mark kinyitotta egy kocsi ajtaját és betuszkolt rajta, majd mielőtt kiszabadulhattam volna, beszállt és bezárta a kocsit, majd indított.

- Állj meg Mark! – ordítottam, de nem válaszolt.

Szigorú arccal vezetett tovább.

Megelégelve a dolgot előrenyúltam és elrántottam a kormányt. Mark szitkozódva ellökött, de addigra a kocsi belezuhant a tóba…

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK…

Mivel néhányan panaszkodtatok, hogy befejezetlen (khm... hát igen Regina :D ...) ezért felrakom nektek az első fejezetet a második részből, jó? De akkor elvárom, hogy mire hazajövök hétfő este, jó sok komment maradjon utánatok ;) !!

Jó szórakozást! Remélem tetszik majd :D

Második rész - Az áruló

1. Titanikba fulladva

Első fejezet – Titanikba fulladva

/Joy/

Minden pillanatok alatt történt, időm sem volt felfogni a történteket és azoknak súlyát. A sikolyom a torkomra fagyott, miközben a kocsi nagy csobbanással a vízbe zuhant. A híd korlátja mély horpadást ejtett az elején és az oldalán, így a levegő kiszorult belőle és mi ijesztő sebességgel merültünk el a vízben.

A fejem nekiütődött a kocsi tetejének és hirtelen színes karikák jelentek meg előttem. Hallottam, ahogy Mark kiabál valamit, és az ajtót rángatja, de az egyszerűen nem akart kinyílni. A szemem előtti karikák feketévé színeződtek és betöltötték az egész látóterem, majd elrántottak magukkal a mélybe.

Mikor magamhoz tértem, már a mellkasomig ért a víz. Szerencsére nem volt lehúzva az ablak, úgyhogy csak a réseken és a szellőzőn áramlott be a jeges víz a kocsiba. Csontig hatoló hideg volt, úgy éreztem, minden sejtem sikoltva kettéhasad tőle. A ruhám, ami még olyan gyönyörűen állt rajtam, ahogy néhány órával ezelőtt a tükörbe néztem, oldalamon Samarával, most csurom vizesen tapadt hozzám és áramlott a víz alatt. A cipőmet már rég elhagytam. Mark tehetetlenül rángatta az ajtót, amit mintha csak a kocsi többi részéhez olvasztottak volna. A félelem felúszott a gerincemen és minden pihe égnek állt tőle a hátamon

- Hogy fogunk kijutni? – kérdeztem, a hangom akár egy rémült kislányé.

Mark nem válaszolt, tovább feszegette az ajtót, de az meg se mozdult, a nyitója úgy tűnt, csak egy kis csinos dísz rajta, ami Mark keze által bármikor letörhet. A kétségbeesés hullámokban öntött el és rám tört a pánik. Sikoltozni akartam, kapálódzni és dörömbölni az ajtón, de egyetlen hang sem jött ki a torkomon és sóbálvánnyá dermedtem.

Mark a többi ajtónál próbálkozott, de azok sem engedtek – benn rekedtünk. Meg fogunk halni. Mark és én félórán belül halottak leszünk. Két viaszbábú, akik majd kék ajkakkal ringanak a vízzel teli autóban.

Megérdemlem a halált? Mi rosszat tettem, ami miatt most meg kell fulladnom egy tó fenekén, és magammal kell rántanom a fiút, akit szeretek? Nem voltam különb senki másnál… Néhány héttel ezelőtt kezdődött minden, mikor egy cserediák programnak köszönhetően Kaliforniából az ország keleti részére utaztam, egy erdős kisvárosba, és beköltöztem az egymástól már-már teljesen elhidegült testvérpárhoz, a rosszfiúnak mutatkozó Chris- hez és a visszahúzódó Mark- hoz. Akkor derült, ki, hogy egy ősi angyallányról szóló legenda főhősnője vagyok, Chris és Mark őrangyala, akikbe – a nekem mindenképpen rosszat akaró bukottaknak köszönhetően – szerelmes lettem. Harc kezdődött a két fiú között, míg én végül Chris mellett állapodtam meg, de a bukottak miatt még mindig szerettem Mark- ot is, ahogy ő is engem. Barátokat is szereztem, a rébuszokban beszélő, csendes Troy- t és a hippis, kislányos Samarát, akik a végén velem harcoltak, mikor sor került az összecsapásra köztem és a bukottak között. Időközben kiderült, hogy Chris apja egy bukott angyal, így ő egy félvér és nem mellesleg az apja vezeti a bukottakat, akik mindenképpen át akarnak engem csábítani magukhoz, hogy győzelmet arassanak az angyalokkal szemben. Így az őszi bál estélyén összecsaptunk – én, Chris, Mark, Samara, Troy és Dan, az én hű mentorom, valamint ellenünk a bukottak – és úgy tűnt, győzni fogunk. Ám a döntő pillanatban Mark elvitt engem.

A kocsi megtelt vízzel és már nem tudtam levegőt venni. A hajam őrvényként áramlott körülöttem, miközben az ajkaim lassan elkékültek és rázott a hideg. Előrenyújtottam a kezem, a vezetőülés felé és megfogtam Mark kezét.

A víz vérrel keveredett, ahogy a fejemen lévő sebből szivárgott az életet adó nedű. Olyan volt mintha tintát csöpögtetnék egy vízzel teli pohárba, csak ez vörös volt, és több mint egy csepp. Mark szomorkásan rám mosolygott.

„Szeretlek” – tátogtam neki. Mark viszonozta, majd az elkékült ajkait lassan az enyémhez érintette. Hát ez a végső búcsú – gondoltam keserűen és már láttam is magam előtt, ahogy megjelenünk az újságokban.

 „A FIATAL LÁNY ÉS A SIBLINGS FIÚ HALÁLA:

Forrásaink szerint pénteken, november 2- án zuhant az iskola melletti tóba a fiatalok kocsija, akik valószínűleg hazafelé tartottak az iskolában megrendezett bálról.”

Megráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a nyomasztó gondolatokat. Mark a kezemet szorította. Van még remény számunkra? Van még remény, hogy ezt túléljük? És ha túléljük, Chris, Samara és Dan túléli? Behunytam a szemem, csak, hogy ne kelljen Mark- ra néznem. Az én hibám. Minden az én hibám.

Mark megrázta a vállam, de nem akartam kinyitni a szemem. Jobb, ha azt hiszi, meghaltam. Jobb, ha elenged, és nem kell végignéznie, ahogy lesápadok, és a szívem megszűnik dobogni. El kellett engednem… el kellett eresztenem, mielőtt megtörtént volna. Nem tudtam megindokolni, pontosan miért, de éreztem, hogy ezt kell tennem. Ó, mit nem adtam volna érte, ha még utoljára elmondhattam volna a tornateremben harcolóknak, hogy szeretem őket… úgy éreztem magam, mint Rose, a Titanikból. A kedvenc filmem lett a végzetem – gondoltam keserűen. Vagy százszor láttam már és minden egyes alkalommal elszorult a szívem, mikor Jack viaszbábúnak tűnő teste a tengerbe süllyedt… pedig nagyon jól tudtam, hogy ez az egész jelentősége: hogy soha nem szabad feladni, hogy aztán sok-sok év múlva egy pihe-puha ágyban haljunk meg, és semmit se bánjunk meg.

Hát akkor miért nem csinálok semmit?

Miért nem sikítok, miért nem próbálok kiszabadulni innen, még ha nincs is semmi értelme, az égvilágon semmi?

Nem itt fogsz meghalni, Rose, nem így.

Miért van az, hogy az életem minden időszaka egy reménytelen filmre hasonlít? Chris- nek igaza volt a Vámpírnaplókkal kapcsolatban, mikor kétrét görnyedve gúnyolódott a kötésemen. Jaj, Chris… még csak lehetősünk sem volt elbúcsúzni.

Éjszakák és álmok,

Rád várok és szállok.

Nem éreztem, ahogy a könnyeim végiggördülnek az arcomon, de tudtam, hogy ott voltak.

Újraélek mindent, ott fent,

Elrejtett csillag, de ott vagy, én hívlak.

A testem már rázta a zokogás. Megsirattam a halálomat, a hullámsírban.

Újraélsz szívben itt lent,

Nézz rám az éj ablakán,

Vár ma rám ott a fényben…

Kétségbeesetten meredtem Mark- ra, aki mozdulatlanul lebegett, lehunyt szemmel.

Ne!

Nem, nem, nem!

Némán sikoltottam.

Nézz rám,

A múlt rejt, de a szív nem felejt,

Téged hív, érted harcol, ne ébressz fel álmomból.

Nem, nem halhat meg, nem lehet, nem, nem, nem!

A csókod éget, lángol, én őrzöm, légy bátor,

Végleg hozzád láncol a múlt.

Halott… Mark halott… miattam halott… nem, nem akarom. Ez csak egy rossz álom, ébresszetek fel, kérlek! Könyörgöm… valaki segítsen!

Tárj ki minden ajtót, és úgy lesz, mint rég volt,

Nélküled oly hosszú az út,

Nézz rám az éj ablakán, vár ma rám ott a fényben,

Nézz rám.

Mark- hoz bújtam, és némán könyörögtem. Valaki, bárki… nem számít, csak éljük túl. Csak Ő élje túl.

A múlt rejt, de a szív nem felejt,

Téged hív, érted harcol, ne ébressz fel álmomból,

Jöjj hát, még száz álmon át, várok rád, hajt a szívem tovább,

Szólj hát, és élj át száz csodát, úgy, mint rég, minden szép lesz,

Az álmaimban várok rád.

A dalnak vége volt a fejemben, ahogy nekünk is. Megszorítottam Mark jéghideg kezét. A tüdőm szorított, küzdött, friss oxigénért kiáltott, amit nem kaphatott meg… a könnyeim elapadtak és már csak nem volt más dolgunk, mint várni.

…kivárni a halált, vagy az életet. Kivárni a feloldozást, ami már sosem jön el…

Szeretlek… mindenkit szeretek, aki az életem része volt eddig, mindenkit.

Tudom, hogy nem kellett volna feladnom, már csak Rose miatt is, de nem volt kiút, és ezt pontosan tudtam.

Sajnálom. Őszintén sajnálom, hogy nem tudtam őket megmenteni.

Lehet, hogy amíg elénekeltem magamban a dalt, és amíg a kocsi megtelt vízzel, csak egy fél óra volt, nekem egy örökkévalóság. Nem sokkal a dal után, elvesztettem az eszméletem és láttam őket.

Rose és Jack csókolóztak. Csókolóztak, táncoltak azon az estén, szaladtak a fedélzeten, a hajó orránál, a híres jelenetnél, kitárt karokkal, szemben a széllel… a kedvenc filmem, a kedvenc szereplőim, a kedvenc történetem. Még utoljára elmosolyodtam a saját illúziómban, ahogy Rose megígérte, együtt fognak leszállni… csakhogy ez sosem jött el.

Valaki megrántott és én újra a kocsiban találtam magam. Egy sötét ruhában lévő valaki a karjába emelt és kihúzott a kocsiból. Aztán megint elájultam.

Az emlékeim egybefolytak, mint a ragacsos vattacukor. Mikor felébredtem, már a parton voltunk. Jack megkönnyebbülten sóhajtott, mikor köhögtem egy sort és sípolva levegőt vettem. Milyen ironikus! Jack, mint Leonardo Dicaprio és Jack, mint egy nimfomániás szemétláda.

Aztán rájöttem, hogy ő mentett meg. Kérdőn néztem rá, mire megrántotta a vállát és mellém bökött a fejével. Mark a földön feküdt. A szívem meglódult és hatalmas kő gördült le róla. Életben volt…

- Köszönöm, Jack – suttogtam erőtlenül.

Jack kelletlenül biccentett és megigazította a csatakos haját. Ahogy lenéztem magamra, talán még rosszabb állapotban voltam, mint Jack haja. A ruha – igen, az a vörös, pánt nélküli ruha, amit Sammy adott, az, amelyikre Dan azt mondta, hogy nem látszom már benne annak a kis elveszett lánynak, aki voltam, az, amelyik végigkísérte a bál pillanatait – most csurom vizesen és koszosan tapadt rám, egy-két helyen még fel is szakadt.

Jack a kezét nyújtotta, de én dühösen ellöktem magamtól és felálltam. Nem volt valami épkézláb ötlet, mert rögtön szédülni kezdtem és inkább visszahuppantam.

- Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy a megközelíthetetlen tini lányt játszd – forgatta meg a szemét dühösen. – Mondjuk meg is köszönhetnéd… még egyszer.

- Megköszönni neked… mit is? Hogy az első napomon elráncigáltál? Hogy átvertél és elárultál minket? Ugyan, Jack. Azt hiszed, nem tudom, hogy nem az őszinte jó szándék és erkölcs vezérelt, mikor kihúztál minket a kocsiból? – változtattam el a hangom. – Ne keverj össze egy naiv, tízéves kislánnyal, jó? Na látod, azt megköszönném – mosolyogtam rá negédesen.

- Ha én nem hoztalak volna ki abból a rohadt kocsiból, most már rég halott lennél a szöszivel együtt – intett Mark felé dühösen.

- Ó, és most mit szeretnél csinálni? – lassan, hogy ne szédüljek, feltornáztam magam álló helyzetbe, hogy szemtől szembe legyünk. – Gondolom nem Disneyland- be megyünk kirándulni.

Jack elválasztott, lányos hangon válaszolt.

- De, Joy, csak is oda megyünk. Majd popit eszünk és csajos fotókat csinálunk egy élő Mickey egérrel! Hát nem szupi? – Jack megforgatta a szemét és kihúzott valamit a szmokingja belső zsebéből. – De sajnos majd csak máskor, várnak minket.

A félelem felkúszott a gerincemen, ahogy Jack közelített. Nem akartam újra ilyen kiszolgáltatott lenni, nem akartam, hogy elvigyenek. De ellenkezni – a kis kalandunk után – végképp nem tudtam. Jack szép álmokat kívánt és a karomba nyomta a fecskendőt. A szemem elé kúszó karikák már nem is voltak színesek, mint az elején… a feketeség még azelőtt a mélybe rántott, hogy pislogni tudtam volna. 

/Chris/

Az ég már megint hányásszínű volt. Undorító rózsaszínes árnyalatú, plusz még a hangulatom. A kettő így egybevetve felért volna egy öngyilkossággal.    

A harc nem tartott sokáig. Az angyalok leverték a legtöbb bukottat, mi csak a borravaló voltunk. Samara arcát felvágta egy kés, de ennél nagyobb baja nem volt, se neki, se a többieknek. Aztán Dan hirtelen hátrafordult és a szemével a tornatermet pásztázta.

- Mit keresel?

Dan idegesen beletúrt a hajába.

- Látod valahol Joy- t, vagy Mark- ot?

Egy pillanatra megijedtem, de csak egy pillanatra, aztán csak lemondóan megráztam a fejem.

- Tudnak vigyázni magukra.

Dan elindult kifelé.

- Akkor hol vannak?

Utána indultam.

A tornaterem úgy nézett ki, mint amiben most verekedett össze két vadmacska; a pongyolák és szalagok mind le lettek tépve a falról, a lámpások és reflektorok néhány szerencsésebb példánya betörve hevert a földön, míg az ételek és a műanyag poharak tartalma szintén a földön volt. Kíváncsi vagyok, hogy fogunk összetakarítani, vagy a bukottak, hogy szuggerálták a tanárokat és az igazgatót, hogy eltűnjenek a csata helyszínéről.

Dan és én végigsiettünk a folyosón és átfésültük az iskolát. Joy és Mark sehol sem voltak. Furcsa, de nem a féltékenység, hanem a kétségbeesettség vett előbb erőt rajtam. Kimentünk az iskola elé, ahol a földön lévő műanyag poharak és összegyűrt csipszes zacskók jelezték a dühöngő diákok útvonalát. Az iskola furcsán üresnek tűnt.

- Hívd fel – mondta Dan, közben idegesen járkált.

A kezem remegett, miközben tárcsáztam Joy számát. Nem is tudom, miért hívtam őt és nem Mark- ot. Talán előreugrott egy fokot a fontossági sorrendemben? Vagy érte jobban aggódom? Esetleg gyámoltalanabb, mint Mark?

A telefon kicsöngött és a negyedikre fel is vette. Recsegés hallatszott, majd egy klikkelő hang és valaki beleszólt a telefonba. De nem Joy volt az. Még csak nem is Mark.

- A hősszerelmes is felbukkant – gúnyolódott Jack.

- Szétverem a fejed, te… hol van Joy?

- Hol van Joy? Jól van? Minden oké vele? Ugye nincs semmi baja? – utánzott Jack, sipítozó hangon. – Nem, semmi baja, csak ki van ütve. A nyugtató megteszi a hatását…

Dühösen elrúgtam egy műanyag poharat.

- Mit csináltál vele?!

- Hát, miután a kis öcsid intézkedni kezdett, a te drága Joy- od belezuhant a Ressfeld- tóba. De… hatásszünet és dobpergés, emberek… megmentettem őket. Csakhogy Joy nem nagyon akart együttműködni, így ez van. Legalább addig se fecseg….

- Ha hozzá mersz érni!

- Akkor mi lesz? – hallatszott a hangján, hogy vigyorog. – Megütsz? Esetleg megölsz? Hát, akkor találj is meg, kicsi Chris. Jó bújócskát, a játék elkezdődött.

Letette.

A kezembe temettem az arcom. Dan a vállamra tette a kezét; nyílván az egészet hallotta.

- Hé…

- Most mihez kezdünk? – szakítottam félbe. – Mark és Joy eltűntek, Jack magával vitte őket. Az apám valószínűleg velük van, és… Dan, mit csináljunk?

- Először is megnyugszol – terelt sietősen a kocsink felé, ahol már Samara és Troy toporgott. – Aztán hazavisszük Troy- t és Samarát. Utána összepakolsz néhány dolgot, gondolkozunk, hogy beszélhetnénk Joy- al, vagy, hogy merre mehettek, és elindulunk.

Az égbolt összefolyt a földdel. Már nem érzékeltem se a kezét a szája elé kapó Samarát, se a szitkozódó -!- Troy- t, se semmi mást. A másodpercek egymáshoz ragadtak, összemosódott az egész. Csak Joy lebegett a szemem előtt.

Joy, amint egy tó fenekén lebeg egy vízzel teli kocsiban, élet és halál között…

Joy, amint kiszolgáltatva Jack- nek és a bukottaknak…

Joy, amint könyörgően néz rám…

Nem nyertük meg a csatát. Lehet, hogy néhány bukottal végeztünk, de egyértelműen vesztettünk.

Ahogy körbenéztem – a síró Samara, a dühös Troy, a némaságba burkolózó Dan, az iskola, Joy és Mark fojtogató hiánya – már tudtam: ez csak a kezdet.

24-25. fejezet

Sziasztok!

Hú, furcsa, hogy már befejeztem :) Mert kész vagyok az első könyvel. Amint felraktam az összeset, jön a második rész :D Remélem ti is annyira várjátok, mint én... és ha szeretnétek jön a harmadik és negyedik rész :) Jó szórakozást, mindjárt itt a finálé.

Huszonnegyedik fejezet

Starts the match 

24. Starts the match

Vegyes érzelmekkel vártam Mark- ot és fogalmam sem volt, hogy reagáljak, mikor belép az ajtón.

Chris- ről semmiképp nem tudhatott, de akkor sem tarthattuk titokban. Beharaptam az alsó ajkam, miközben Chris hozzám hajolt és mosolyogva próbált rávenni a ’tudathasadásra’, legalábbis így neveztük, mikor hallottuk egymás gondolatait és a tudatunk egybe olvadt.

- Ma jön haza Mark – emlékeztettem, miközben a fülem mögé tűrte az egyik tincsem.

- Hogy jön ez ide? – mosolyodott el, aztán megérintette a tenyerem.

A tudathasadás, már annyira könnyű volt, mint kettőt tapsolni. Csak egymás szemébe kellett néznünk, vagy a másikra gondolnunk. Ez volt a legkönnyebb, amit sikerült így elsajátítanunk.

Éreztem, ahogy a gondolataink egybeolvadnak, és egymásba fonódik a tudatunk. Olyan volt, mint egy doboz, ahol minden olyan gyorsan jött és ment, mégis lassú volt, békés és tökéletes. Ha belekerültünk még a legapróbb dolgot is részletesen láttuk, ami csak épp átsuhant a másik agyában.

Túl sokat aggódsz.

Félek.

Chris egy emlékképet mutatott nekem. A kezét nyújtotta és épp a korláton ült. Mintha ezer éve lett volna.

Megvédelek.

És, ha nem tudsz? Előbb utóbb meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy háború lesz. És akkor talán egyikünk…

Elszorult a torkom.

Ne gondolj erre, Joy. Még ne.

Mark csak később jött haza, estefelé.

Pizzával vártuk, a kanapén ülve, egymás gondolataiba mélyülve.

- Szia, Stef – fordult felé Chris.

Én kedvesen rámosolyogtam, mikor belépett az ajtón.

- Hihetetlen, hogy még most sem tudod abbahagyni – karba tett kézzel csóváltam a fejem.

Mark félénken elmosolyodott – nem tudta, hogy reagáljon. Komótosan felálltam és megöleltem, mint egy rég nem látott jó barátot. Mikor elengedtem Mark rám mosolygott és elindult, hogy felvigye a csomagjait.

Visszafojtott mosollyal figyeltem, ahogy bemegy a szobájába, azon gondolkodva, mit rejt hármunknak a holnap.

- Ez komoly? – elvettem egy szórólapot, hogy jobban szemügyre vegyem. – Bál?

A színes papíron nagy betűkkel hirdették a szombat esti bált, aminek a fő témája a pokol volt.

- Teljesen – bólintott fontoskodva Samara.

Görkoriban jött suliba, úgyhogy Troy- nak és nekem folyamatosan támogatnunk kellett, hogy el ne essen.

- Minden évben megrendezik, valami abszurd témával – Troy a szemét forgatta, hogy kifejezze nemtetszését.

A szám szélét rágva meredtem magam elé.

- És kötelező?

- Igen. Báli ruha és szmoking, kontra szerepkör – Sammy elvesztette az egyensúlyát és Troy után kapott, de az nem tudta elkapni, úgyhogy mindketten a földre estünk.

Jajgatások közepette néztük meg, milyen horzsolásokat gyűjtöttünk be. Aztán egy erős kéz nyúlt felém, hogy felsegítsen. Elfogadtam és hagytam, hogy az illető felhúzzon, aztán leporoltam a ruhám és felé fordultam.

Jack felhúzta a szemöldökét és Samara felé intett a fejével, mint aki azt kérdezi: „Te mégis mi a fenét keresel ezekkel?”.

- Köszönöm – mondtam halkan, csak, hogy udvarias legyek, a hangomba ebből mégsem szorult semmi.

- Nagyon szívesen – Jack komótosan kikerült és elviharzott mellettünk, mint akinek hirtelen nagyon sietős dolga van.

Sammy megszorította a kezem, amíg Troy valami olyasmit mondott, hogy a szög ismét kibújni készül a zsákból…

- És ti kivel jöttök? – kérdeztem, csak, hogy eltereljem a figyelmemet.

- Egyedül – vágták rá mind a kettem.

Kérdőn pillantottam rájuk, de nem igazán vették a lapot.

- Miért nem jöttök együtt? – kérdeztem, mire Troy majdnem elborult Samarával együtt.

- Ugyan, Joy…

- Csak, mint barátok – vontam meg a vállam. – Mi sokszor csináltunk ilyet Kaliforniában.

Troy végül megvonta a vállát.

- Felőlem az ég is lehet inkább zöld, a fű kék, a világ fejjel lefelé, Joy. Mit számít, nem igaz? – kérdezte cinikusan.

- Ha értelmesen beszélnél, akkor rávágnám, hogy nem – mondtam, mire Sammy felnevetett és nekiment egy szekrénynek.

/Chris/

Tudtam, hogy hol lehet Jane.

Mikor Joy és Mark bementek az épületbe, beszálltam a kocsiba és elindultam a kaszinó felé. Régi volt, már be is zárták. Akkor élhette fénykorát, mikor Jane fiatal volt, de miután bezárták, még akkor is odajárt.

Nagy robajjal fékeztem le és csaptam be magam után az ajtót. Az ajtók nyitva voltak, és könnyű volt bemennem, bár felvillant bennem, hogy talán csapda.

- Eljöttél – jegyezte meg Jane, kicsit sem meglepődve.

Az egyik bárszéken ült és martinit kóstolgatott.

- Muszáj volt – morogtam és helyet foglaltam mellette. – Ahogy kivettem a szavaidból, muszáj beszélnünk. Eggyel kevesebb elvarratlan szál.

Jane keserűen felnevetett.

- Egyszerű, amit kérek tőled – folytatta éles hangon – Fogd Mark- ot, menj el vele olyan messze Sizzlingtől, amennyire csak lehet és soha többé ne találkozz azzal az angyallal… Joy Twins- el.

- Szeretnéd, mi?

Jane arca mintha megfagyott volna.

- Boldog akarsz maradni vagy egyszerűen meghalni, miután marionett bábúként rángattak?

- Én most is boldog vagyok, úgyhogy nem szándékozom remeteként leélni az életem ezek után, Jane.

- A szerelem nem valós köztetek.

Mintha arcul csaptak volna.

- Nagyon is valós.

- Hát persze, annyira, mint, hogy…

- Elég!

Felálltam és készültem hátat fordítani, de Jane hangja megállított.

- Haldoklom.

Megtorpantam és lassan visszafordultam.

- A bukottak nem tudnak rajtam segíteni – folytatta Jane – Miután meghallottam mit terveznek a lánnyal, rohantam, hogy figyelmeztesselek. De már késő volt… - a hangja megbicsaklott. – Csak azt akarom, hogy mielőtt elmegyek, ti boldogok legyetek és a bukottak ne zaklassanak többé.

Kényszeritettem magam, hogy ne forduljak vissza.

- A pokolban találkozunk.

/Joy/

- Akkor anyukád el tudja intézni a ruhánkat? – kérdeztem.

- Persze – bólintott Sammy.

- Szuper.

A szél ide-oda dobálta a hajunkat, amíg elküzdöttük magunkat a saját kocsinkig, vagyis Sammy esetében a főúthoz.

- Ne vigyünk haza? – kérdeztem Chris felé biccentve, aki a kocsija mellett állt.

- A-a. Ezért jöttem ebbe – bökött a görkorija felé, aztán lökött egyet magán és hazafelé indult.

- Szia – kiáltottam utána és Chris- hez mentem.

Komoran biccentett egyet, majd kinyitotta nekem az ajtót. Mikor beszállt, hozzá fordultam.

- Rossz kedved van?

- Úgyis mondhatjuk – morogta.

- Történt valami?

- Anyám történt… - morogta maga elé. – Megkerestem Jane- t.

Elmesélte a kaszinót, amire kissé leamortizálódtam.

- Haldoklik?

- Igen…

Chris hangjából nem tudtam kivenni semmit. Épp megszólalni készültem, mikor megcsörrent a telefonom.

- Tessék? – vettem fel.

A vonal végén valaki velőtrázóan felnevetett.

- Ki az? – hideg kéz markolt a szívembe.

- Készülj fel, angyal. A meccs elkezdődött.

Huszonötödik fejezet

Preparation

25. Preparation

Nagyon ütöttem a bokszzsákba, mire a mögötte lévő Mark kissé megtántorodott. Dühösen ütöttem a plafonra erősített kemény zsákot, mintha az lenne a veszedelem minden forrása.

- Ha tovább ütöd, szerintem, hamarosan kinyiffan – szúrta közbe Mark, mikor egy újabb csapást mértem a bokszzsákra. – Nem inkább az angyal képességeket kéne gyakorolnod?

- Nem – még egy utolsó jobbhorgot éreztettem a zsákkal, aztán szembe néztem Mark- al – Azok mennek, és, ha blokkolná őket valaki, akkor minden bizonnyal csak ez maradna és így kellene megvédenem magam – a bokszzsák felé böktem.

Két napja jött a hívás. Azóta Chris- sel és Mark- al folyamatosan edzettünk. Chris a szobájában gyakorolta a félvér képességeit – Mark előtt ez még titokban maradt, bár tudtuk, hogy előbb utóbb el kell mondanunk neki – én és Mark, pedig a hagyományos módon edzettünk az összecsapásra.

Most már nyílt titok volt, hogy az lesz, és Chris- sel azt is feltételeztük, hogy mikor és hol. A legkiválóbb célpontok a bálon lennénk. A pokol forró tüzében, ahogy a bált elnevezték. A felkészüléssel még úgy nem volt semmi gond, csak azzal, hogy rajtunk kívül az egész iskola részt vett rajta… fogalmunk sem volt, hogy ezzel mind mi, mind a bukottak mit fognak kezdeni.

Szóltam az angyalnőnek, így néhány fővel többen laktunk a házban. Dan is beköltözött, néhány angyallal, mondván, ha a feltételezéseink rosszak és itt törnek ránk, akkor ők majd megvédenek. Ha minket, hármunkat nem számítunk bele, akkor összesen heten voltunk a házban.

Az angyalok is gyakoroltak, bár ők a kertben, tőlünk messze. Tervezgették a csatát, felmérték az esélyeinket és úgy tűnt, győzni fogunk… bár én ebben nem voltam olyan biztos.

Mindenesetre azt már megtárgyaltam magammal, mi lesz, ha vesztünk. Én minden bizonnyal elveszítem Chris- t és Mark- ot, rákényszerítenek, hogy megöljek valakit, és én is bukott leszek… és mindennek vége. A bukottak győznek. Ez szóba se jöhetett.

Samara és Troy is beleegyeztek abba, hogy elmennek együtt – ez is aggódásra késztetett. Sammy már oda is adta a ruhámat, amit félve őrizgettem a gardróbom leghátsó zugában.

- Iszok valamit – mondtam és a konyha felé vettem az irányt.

Töltöttem magamnak egy pohár kólát és egy húzásra megittam. Aztán komótosan felmentem Chris- hez, izomlázzal a karomban.

Az ágyán ült, behunyt szemmel, koncentrálva. Halkan behúztam magam mögött az ajtót és letelepedtem mellé.

- Hogy megy?

- Már egész jól.

Az ujjammal kis köröket rajzolgattam az ágyneműre. Chris habozva nézett rám, nem tudta mit akarok ezzel.

- Szeretnél valamit mondani?

- Te szeretnél valamit mondani?

Egy pillanatig farkasszemet néztünk, aztán Chris hitetlenül széttárta a karját. Csalódottan húztam el a kezem a takaróról, vissza az ölembe, és azt fixíroztam.

- Nem hívtál el a bálba… - vontam meg a vállam végül.

Chris keserűen felnevetett.

- Ez volt olyan fontos?

Dühösen felálltam.

- Jó, hagyjuk.

Chris elkomorodott és a kezem után nyúlt, majd gyengéden visszahúzott maga mellé. Olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.

- Joy… őszintén szólva most, hogy mindkettőnk élete egy megcsavarodott hurrikánra hasonlít, ez volt a legutolsó, ami eszembe jutott – kezdte. – Ennek ellenére… eljönnél velem?

Legyűrtem a mosolyom és karba tett kézzel meredtem rá.

- Szeretnéd, hogy elmenjek veled?

Chris felnevetett.

- Ez most komoly? – kérdezte nevetve. – Te szeretnél eljönni velem?

Erre már képtelen voltam elmosolyodni.

- Szerintem ott leszek veled.

Ekkor csengettek és szinte éreztem, hogy a házban és a környékén mindenki lemerevedik. Ennek ellenére én leszáguldottam a lépcsőn és feltártam az ajtót, mindenre felkészülve.

Samara volt az, mögötte Troy- al és mindketten frusztráltan néztek ki, mint akik valami szörnyű hírt hallottak.

- El kellett volna mondanod! – még sosem láttam Troy- t dühösnek, most mégis beszáguldottak az ajtón, Samarával együtt, és sütött belőlük a harag.

- Mégis mit? – hátráltam két lépést.

- Hogy angyal vagy – suttogta Samara, nekem meg megfagyott a vér az ereimben.

- Honnan…?

- Épp átmentem Samarához, hogy hívjunk el téged a kávézóba, mikor jött egy fura pasi és azt mondta, adjuk át neked, hogy ez – emelte fel Samara kezét, amin nagy vágás éktelenkedett – csak a kezdet. Szárnyai voltak! A többit már kitaláltuk… tudod lehetnél óvatosabb.

Troy a fejét ingatta, míg Samara bánatosan mosolygott. Éreztem, ahogy a könnyek ellepik az arcom, és a következő pillanatban már zokogtam.

- Már ti is… - hüppögtem.

Chris sietett le a lépcsőn és mikor meglátta, hogy zokogok, mellém lépett és megfogta a kezem, Mark, pedig féltő pillantást vetett rám.

- Mi mindent nem mondtál még el? – Troy tekintete Mark és a Chris- sel összekulcsolt kezünk közt cikázott.

- Hol is kezdjem…

Troy megkövülten hallgatott mindvégig, aztán mikor befejeztem, idegesen a hajába túrt, én meg újra felzokogtam.

- Sajnálom, nem így kellett volna megtudnotok, de… én annyira féltem, hogy bajba sodorlak.

Samara megszorította a kezem.

- Melletted fogunk állni, Joy. És harcolni fogunk.

A napok ezek után olyan gyorsan teltek, hogy nem tudtam számon tartani őket. Samara és Troy is beszállt a felkészülésbe. Az angyalok elárulták neki, hogy a bukottak nem szeretik az erős fényt, vagy a tiszta dolgokat.

Aztán mikor eljött a bál napja, négy kocsi parkolt a ház előtt, és tíz szmokingos fiú várt engem és Samarát, hogy lemenjünk és indulhassunk.

A táskánkat felszereltük zseblámpákkal, késsel és hasonló dolgokkal, amik még jól jöhettek az este folyamán.

Mikor elkészültünk, elégedetten néztünk a gardróbomban lévő tükörben. Samara méz sárga ruhában mosolygott mellettem, ugyanilyen színű pillangóval a hajában.

Én vele ellentétben leengedtem a hajam, ami hullámokban omlott a vállamra és egy vörös, pántnélküli ruhát vettem fel, amiben hercegnőnek éreztem magam.

Megszorítottuk egymás kezét és leindultunk a lépcsőn. Az angyalok már beszálltak a kocsijaikba, kivéve Dan- t, aki még megvárt minket.

Mosolyogva néztünk össze Samarával.

Mikor leértünk, Dan odalépett hozzánk, Samara, pedig kedvesen rámosolygott.

- Mintha csak tegnap lett volna, hogy azzal az idegesítő kirakóssal játszottál… - csuklott el Dan hangja, ahogy végigmért.

Felnevettem.

- Nehogy bőgj itt nekem.

Dan rám mosolygott, aztán kilépett az ajtón.

Chris is mosolygott és megfogta a kezem, majd odasúgta.

- Szép vagy.

- Te se nézel ki rosszul – súgtam vissza.

Samara boldogan belekarolt Troy- ba, Mark rám mosolygott és mindannyian beültünk a kocsiba.

Fogalmunk sem volt, mit rejteget számunkra az este, de azt mindannyian tudtuk, hogy az életünk gyökeresen meg fog változni vagy így vagy úgy.

- Félek – súgtam, hogy csak Chris és Mark hallja.

- Ma végre minden megoldódik – mondta Mark, de talán még ő sem hitte el.

- Ígéred? – kérdeztem tőle.

- Ígérem - a szavai valahogy furcsán csengettek.

Chris szorítása erősödött.

Lassacskán odaértünk a sulihoz.

Az épület pezsgett és mindenki táncolt.

De nekünk nem azt jelentette, amit a többieknek.

Nekünk már a végzetünk volt.