Tizenegyedik fejezet - Help me, it's until too late...

Tizenegyedik fejezet

Help me, it's until too late...

Először is a szavazásról... köszi, hogy annyian szavaztatok, arról, hogy mit írjak nyáron :) Végül a Gyémántszem lett a győztes. Nem is tudom, én az Erő Krónikáit szerettem volna, de pont ezért csináltam a szavazást, hogy megtudjam ti mit szeretnétek. Szóval nyár elején el is kezdem a Gyémántszemet :) A fejezetről annyit, hogy... de nem is árulok el semmit ;) Jó szórakozást!

11. Help me, until it’s too late…

- Mark, könyörgöm. – zokogtam és egyre jobban öleltem magamhoz.

De Mark nem mozdult. A teste még meleg volt, csak ez jelezte, hogy néhány perccel ezelőtt még élt és mozgott.

Chris letérdelt mellém. Nem mertem ránézni. Úgy éreztem, mintha valaki egyszerre forgatna kést a gyomromban és a szívemben, mintha fojtogatnának… mindenről én tehettem.

Chris gyengéden magához húzott és a hátamat dörzsölte. Ahogy ránéztem, láttam az arcára kiülő fájdalmat és a szemében lévő mélységes szomorúságot.

- Képes vagy rá? Vissza tudod hozni? – kérdezte halkan.

Mark- ra meredtem. A kamion elejének ütközött, aztán elesett. És ennyi elég volt, hogy… hogy…

- Nem tudom. – fakadtam ki. – Fogalmam sincs.

- Próbáld meg. – suttogta és elengedett. – Úgy, ahogy velem.

- Ez nem ilyen egyszerű. – mondtam, miközben Mark- ot öleltem. – Az érzés a lényeg, hogy közben mi jár át. Nem olyan egyszerű.

- És, amikor begyógyítottad a heget a karomon? Akkor mi volt az az érzés? Nem tudnád ugyanazzal megcsinálni?

- Nem. – ingattam a fejem és az ölembe vettem Mark fejét. Olyan élettelen volt… - Mikor begyógyítottam a heged, arra gondoltam, hogy nem akarom, hogy bárki bántson téged és Mark- ot, nem akarom, hogy ilyen gyerekkorotok legyen és, hogy most ennyire utáljátok egymást. Ebben a helyzetben ez az érzés mit sem ér! – zokogtam fel keservesen és kisöpörtem egy szőke tincset Mark homlokából.

- Nem tudnál segítséget kérni? Bárkitől…

Chris kérdése belém nyílalt. Mert tudnék! Hirtelen elöntött egy cseppnyi megkönnyebbülés, a testem átjárta a remény.

- De! De igen! – sikkantottam mosolyogva. – De… hogy jutok el? – gondolkoztam hangosan.

- Hova? – kérdezte Chris.

- Hát… a mennybe. – még kimondani is furcsa volt.

Chris némán meredt rám.

Próbáltam felidézni mit is éreztem, mikor Samarával voltam. Mi is fogott el…

- Chris. Haza kell vinnünk. Először is menjünk haza, és ne hagyjuk, hogy kihűljön, vagy bármi hasonló… ha kész vagyunk, megpróbálok eljutni. Egyenlőre, tehetetlenek vagyunk.

Chris fájdalmas tekintettel bólintott.

Lassan kiemeltem Mark fejét az ölemből. Most jöttem rá, milyen közel is kerültem Chris- hez és hozzá az elmúlt napokban.

Chris Mark hátához és térdhajlatához csúsztatta a kezét és felemelte. Láttam a szemében, hogy hatalmas erőfeszítésekre van szüksége, hogy ne boruljon ki, amiért a halott öccsét cipeli a kezében… erre gondolni sem akartam.

Mark a hátsó ülésre került, míg én beültem Chris mellé előre.

- Az a rohadt kamionos még csak meg sem állt! – dühöngtem. Még mindig sírtam.

- Lehet, hogy nem látta. Elég nagy köd van. – motyogta Chris.

- Hogy hogy nem látta? – csattantam fel. – Csak látja valaki, ha elüt egy embert!

Ismét rám tört a zokogás. Chris ekkor a kezemért nyúlt és összekulcsoltuk az ujjainkat. A mozdulat és maga a gesztus olyan természetes volt, hogy gondolkodás nélkül tettük.

A hazaút, ami egyébként percekre volt, most óráknak tűnt. Az idő csigalassúsággal vánszorgott előre. Egyre csak hátra néztem az élettelen Mark- ra. Sokat segített, hogy Chris a hüvelykujjával simogatta a kézfejemet.

Mikor megérkeztünk, Chris ujjból felemelte Mark- ot. A szőke fiú feje hátrabicsaklott, a teste elernyedt.

Besiettünk a házba és bezártuk az ajtót. Chris letette Mark- ot a kanapéra, aztán elszaladt takaróért. Én addig letérdeltem hozzá és megfogtam a kezét. Még mindig meleg volt. De ez mit sem ért, mert nem lélegzett vagy mozgott. Nem vert a szíve és nem nyitotta ki a szemét.

Mikor Chris visszaért, felálltam és ráterítettük Mark- ra a takarókat. Én leültem egy fotelba és erősen koncentráltam, mit éreztem. Emlékszem a villámcsapásra… legalábbis arra hasonlított a dolog a legjobban. Összeszorítottam a szemhéjam, ökölbeszorítottam a kezem és annyira koncentráltam a villámcsapásra, mint még soha. Az áramra gondoltam, a viharokban lévő villámokra, arra, ami a testemet megcsapta. De a villámcsapás nem jött. Csak zuhanást éreztem, aztán minden elsötétült.

- Joy. Ébredj fel, hallod?

Chris hangja ébresztett fel. Hatalmas erőfeszítésekbe telt kinyitnom a szemem. Mikor sikerült, Chris magához ölelt.

- Jól vagy? – kérdezte és lassan felemelt és lerakott a fotelbe, ahol az előbb ültem.

- Nem sikerült. – nyögtem. – Nem tudom megcsinálni!

Sírni akartam, de nem jöttek a könnyeim. Helyette fájdalommal teli szemeimet Chris- ébe fúrtam. Ő, pedig megcsókolt. Abban az egy pillanatban nem számított semmi; se az, hogy Mark jelenleg halott, se az, hogy angyal vagyok. Semmi. Csak Chris és én voltunk abban, pillanatban.

- Meg tudod csinálni. – hajolt el Chris. – Tudom, hogy menni fog.

Bólintottam.

Mert meg kellett próbálnom. Mert Mark halott volt. És muszáj volt tennem valamit.

Úgyhogy mindent felidéztem. Nem csak a villámcsapást. Hanem egyszerre mindent: Mark- ot és engem a fesztiválon, amint gumicukrot eszünk, aztán, ahogy Mark- ot elüti egy kamion és összeesik, majd a mostani csókunkat Chris- el, Chris fájdalom ittas tekintetét, engem, ahogy Mark élettelen testét ölelem magamhoz. Aztán végül az angyalt, akivel beszéltem; a szavai harmóniáját, az arcát. A várost, ahol voltunk.

És akkor megéreztem. A testem megrázkódott és éreztem a villámcsapást. Ez más volt, mint az előző.

Nem fájt, csak feltöltött adrenalinnal. A hátam sem fájt, nem csinált vele senki semmit. Aztán a fekete, kivehetetlen űrben voltam.

Tudtam, mit kell tennem. Ellazultam, elengedtem magam. Bíztam a helyben, az erőben és mindenben. Most csak Mark volt a fontos. Érte meg kell ezt tennem.

Aztán ott voltam. A városban.

Annyira megkönnyebbültem, hogy felnevetettem. A többi angyal, kérdőn nézett rám, aztán arcul csapta őket a felismerés. De mire reagálhattak volna, már futottam is. Emlékeztem rá merre mentünk. Nem törődve az angyalokkal és bármi mással, csak futottam. Éreztem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről, hogy a lábam össze akar roskadni alattam, de nem álltam meg.

Mikor a görög építmény elé értem, ahol múltkor beszéltem a nővel, a térdemre támaszkodva kifújtam magam, aztán futottam tovább, be.

Mikor beértem, a nő nem volt egyedül.

Mellette ott volt egy kissé sápadt, barna hajú fiú, akit nem tudtam hova tenni.

- Joy? – állt fel a nő és a hozzám sietett.

- Kérem, segítsen. – könyörögtem kétségbeesetten.

- Dan, szólnod kellett volna. – ripakodott rá az asszony a teremben lévő fiúra.

- Én… - hebegte Dan. – Azt mondta, hagyjam!

- De ilyenkor ne!

- Segítsen! – vágtam közbe.

- De miben segítsek, drágám? – kérdezte a nő, aggódva.

- Mark… Mark meghalt. – éreztem, hogy a könnyeim kibuknak.

- Tudtam, hogy ez lesz. Ki zsarolt meg téged? – kérdezte a nő.

- Senki! Elmondtam nekik, hogy angyal vagyok. Mark dühös volt, - magyaráztam – azt mondta, bizonyítsam be, és egy kamion elé ugrott. – zokogtam.

- Joy. – kezdte a nő. – Felelj egy kérdésemre. Ha őszintén válaszolsz, segítek.

Dan és én feszülten figyeltünk.

- Szereted őket? – kérdezte a nő.

- Tessék? Hát persze, hogy szeretem! Ha nem így lenne, nem lennék itt!

- Drágám, én úgy értettem, hogy igazán szereted őket? Mindkettejüket?

- Ismételjem el?! – csattantam fel.

- Joy! Szerelmes vagy a Siblings testvérekbe? Mindkettejükbe?

Lefagytam. Még levegőt venni is elfelejtettem.

- Én… igen. – nyögtem.

- A bukottak műve. Megmondtam. – suttogta a nő és Dan- re nézett.

- Ezt hogy érti? – kérdeztem.

- Joy, neked kicsit sem furcsa, hogy rettenetesen vonzódsz, sőt szerelmes vagy két olyan fiúba, akiket alig néhány napja ismersz?

Elgondolkoztam. A csókok Chris- sel… Ahogy Mark élettelen testét ölelem magamhoz…

Úgy éreztem, összezuhanok.

- És az ő érzelmeik irántad? – folytatta a nő.

- Ne… - suttogtam elfúlóan. – De én… én szeretem…

- Igen, mert a bukottak azt akarják, hogy szeresd őket. – bólintott a nő.

- Nem! – csattantam fel. Csak most fogtam fel, hogy ez mit jelent. – Csak mondja meg mit csináljak!

A nő és Dan összenéztek.

Aztán a nő kihúzott a zsebéből valamit és odaadta nekem.

- Az egyik hajszáladat csavard az ujjára, aztán érintsd valahol hozzá ezt. A többi magától menni fog.

- Köszönöm. – suttogtam és már hátat is fordítottam.

- Joy. – szólt utánam Dan. – Ha szükséged van valamire… mi itt leszünk.

Félig hátrafordulva bólintottam, aztán Mark- ra összpontosítottam és átadtam magam azt érzésnek.

- Hah. – levegőért kapkodva tértem magamhoz.

Chris a vállamnál fogva nyomott a fotelbe – ahol eddig ültem. Kérdőn nézett.

- Sikerült. – mondtam.

Chris egy pillanatra behunyta a szemét, aztán elmosolyodott.

- Mit kell tenned? – kérdezte.

Felpattantam a fotelből és a hajamhoz nyúltam. Tele voltam adrenalinnal.

Gyorsan kitéptem egy hajszálam, és leguggoltam Mark- hoz. Megfogtam a kezét és az ujjára csavartam, majd elővettem, amit a nő adott nekem: egy nyakláncot.

Haboztam.

Mit csináljak vele? Tegyem Mark- ra? Vagy rám? Esetleg mindkettőnkre? Végül az előbbi mellett döntöttem, és rátettem Mark- ra. A nő azt mondta a többit tudni fogom. Rájöttem, hogy arra gondol, amit Chris- el is csináltam, a kocsiban. Úgyhogy összpontosítottam. Arra gondoltam mennyire szeretem Mark- ot, hogy mennyire fáj ezt látni, hogy itt fekszik élettelenül a kanapén… ebbe kapaszkodtam bele. De semmi.

- Joy…? – kérdezte bizonytalanul Chris.

- Menni fog! – vágtam rá elszántan, és rájöttem, hogy a nyaklánccal van valami.

Úgyhogy kicsit közelebb hajoltam, hogy én is a nyakláncba bújhassak. Mikor ez megvolt ismét előhívtam az érzést, és újra kezdtem.

Percekig csak próbálkoztam és próbálkoztam.

Aztán sikerült…

Mark, hörgő lélegzetet véve felült, a nyaklánc miatt magával rántva engem is.

- Mark! – hevesen átöleltem, éreztem, hogy a könnyeim előbuknak.

Chris hatalmas megkönnyebbült sóhajt hallatott és éreztem, hogy az egyik fotelbe dobja magát.

Mark zihálva visszaölelt.

- Nyugodj meg! – mondtam halkan. – Most már minden rendben.

És akkor úgy is éreztem.

Nem számítottak a bukott angyalok, vagy, hogy az érzelmeim talán nem valósak. Most csak az, számított, hogy Mark lélegzett és éreztem a szívverését a mellkasomon. Abban a pillanatban minden más lényegtelen apróságnak tűnt, amit elhagyunk, magunk mellett, mint egy-egy mérföldkövet…