Tizedik fejezet - The truth hurts

Tizedik fejezet

The truth hurts

Sziasztok! Hát, igazság szerint azért nem voltam, mert kórházba kerültem, és így nem tudtam írni, és mikor kiengedtek valahogy nem is volt kedvem :( A többi blogomról csak annyit, hogy csak akkor fog rájuk friss kerülni, ha van kedvem őket írni, mert jelenleg ez a "folyamatosan üzemelő" blogom. A fejezetről csak annyit, hogy tudom, hogy nagy Mark- fanok vagytok (ezt a szavazás alapján mondom) és pont ezért nem tudom mit fogtok szólni a dolgokhoz... Mindenesetre jó szórakozást :)

10. The truth hurts

- Na ezt sürgősen felejtsd el! – mondta Chris.

Megráztam a fejem és felálltam.

- Ha a helyzet nem változik, akkor ez lesz. – tártam szét a karom.

Chris felnézett rám a szempilláin keresztül, azzal az aranyos zöld szemével.

- Akarod, hogy…?

- Nem. – vágtam rá és felsóhajtottam. – Inkább majd én.

Aztán felrobogtam a lépcsőn, egyenesen Mark szobájához.

A szobája közelebb volt az enyémhez, mint Chris- é, így könnyen megtaláltam.

Kopogtam, aztán benyitottam.

Mark az ágyon feküdt csukott szemmel. Nem hallotta meg, hogy bejöttem. Lassan odalopakodtam hozzá. Mikor épp mondani akartam valamit kinyitotta a szemét.

- Joy, ezt ne… - állt fel, de én lenyomtam.

- Mark! Hallgass meg! – kértem. – Én, az elejétől fogva elleneztem a dolgot, és hidd el, nem akartalak megbántani. Ha… ha bármi zavar, vagy… szóval, ha ez van, akkor mond meg és én meg Chris nem… szóval, hát nem. – dadogtam zavartan.

Mark felvonta a szemöldökét, aztán felállt, kikerült és kiment.

A hátsó ülésen ültem, míg Chris és Mark elöl. Már éppen rákérdeztem volna, hogy most akkor végig csendben leszünk, mikor Chris megszólalt.

- Most mi van? Őszintén?! – a kocsi hatalmasan fékezett.

Mark szótlanul meredt ki az ablakon.

- Mark! Mi bajod van?! És ha én meg Joy? – kérdezte idegesen.

Mark arca megrándult.

- Mi bajod van azzal, ha vele vagyok! Nem öt éves vagy, úgyhogy válaszolj! – Chris karba tette a kezét aztán rám nézett, a szeméből sütött a tettvágy.

- Tudod mi bajom van?! – emelte a fel a hangát Mark is. – Az, hogy mindig ezt csinálod. Elveszel tőlem mindent. Ha esetleg egy lány elhív engem valahova, felajánlod neki, hogy inkább elmész vele te! Ha valaki rám mosolyog szünetben, te a következőben rögtön rástartolsz! Ja, és, ha egy cserediák költözik hozzánk, akkor vele is ugyanezt csinálod! És még csodálkozol, ha élni sincs kedvem!

Csendben ültünk a kocsiban.

- Én… - próbálkoztam, de a hangom valahogy elcsuklott. – El kell mondanom valamit.

- És mi lenne, ha nem mondanál semmit? – fordult hátra Mark.

- De ezt, muszáj. – motyogtam erőtlen hangon.

- Akkor halljuk. – dobta hátra magát Chris az ülésen.

- Én… én… - felhúztam a lábam és beletemettem az arcom. – Én… nem tudom, hogy mondjam…

- Mi lenne, ha csak kinyögnéd? – gonoszkodott Mark.

- Hé! – szólt rá Chris.

- Rendben. – húztam össze magam, aztán nagy levegőt vettem. – Az őrangyalotok vagyok.

Soha életemben nem hallottam olyan hosszú és kitartó csendet, mint akkor.

Félve emeltem fel a fejem. Mindkét fiú úgy bámult, mintha valami új dolgot látnának.

Mondani akartam valamit, de a hangom elcsuklott.

- Mi? – kérdezte Mark.

- Joy? – vonta fel a szemöldökét Chris.

- Én… én… próbáltam nem gondolni rá, de… muszáj volt elmondanom…

- Ne hazudj már ennyire! – csattant fel Mark.

- Be tudom bizonyítani. – mondtam a világ legesleghalkabb hangján.

- Persze! – fordította el a fejét Mark.

- Nem hazudok. Amikor a suliban voltunk. Akkor a lánymosdóban elkapott valami érzés. És „ott” találtam magam.

- A mennyországban? – gúnyolódott Mark.

Chris csendben figyelt.

- Igen. Akkor alig tudtam meg valamit. Mert hirtelen megéreztem, hogy van valami… nem tudom elmondani. Mikor átadtam magam neki, akkor már az erdőben voltam veletek.

- Bizonyítsd. – sziszegte Mark. Egy életre megharagudott.

- De hogy? – haraptam be az ajkam.

Chris csendben felhúzta az ingujját és előtűnt egy hatalmas vágás. Már régi volt, begyógyult, de még mindig ott volt a nyoma. Chris egész karján, végighúzva.

- Ez mi? – kérdeztem.

- Anya és apa. – suttogta. – Gyógyítsd be.

Hogy tehették ezt vele a szülei? Hogy?

Aztán a kezem a sebre tettem. Nagyobb volt, mint a tenyerem. Chris megborzongott az érintésemtől közben. Erősen összpontosítottam a sebre.

Mindent megadtam volna azért, hogy Chris és Mark ne legyen ilyen a szüleik miatt… belekapaszkodtam az érzésbe, és erősen rányomtam a tenyerem a sebre. Mikor lehúztam a kezem, a seb eltűnt.

Mark és Chris olyan megbotránkozva néztek először Chris karjára aztán rám.

- Hogyan? – kérdezte Mark.

- Hogy csináltad? – így Chris.

Felhúztam a térdem.

- Nem tudom. Semmit nem tudok erről. Volt egy furcsa álmom és egy kirándulásom oda, de semmit nem tudtam meg.

- Ezt ti találtátok ki, ugye? – csattant fel Mark és kiszállt a kocsiból.

- Mégis, hogy találhatnék ki ilyet? – mentem utána.

Chris is kiszállt.

- Miért is ne? – kérdezte Mark. – Tudod mit? Bizonyítsd be! De ne Chris- en! Bizonyítsd be, hogy tényleg igaz és nem hazudsz!

Az útra pillantott. Egy kamion közeledett.

- Mark, ne, ne csináld… - suttogtam.

- Mark, gyere ide! – állt meg mellettem Chris. Hitt nekem.

- Nem! Elegem van! Mindenből! – kiáltotta. A kamion egyre közelebb került.

- Mark! Kérlek, te is tudod, hogy ezt csak azért csinálod, mert dühös vagy. Ne tegyél olyat, amit később megbánsz! Mark, kérlek, ne!

De mintha nem is hallotta volna. Chris megindult mellettem, de elkaptam a karját. Veszélyes lett volna, ha Mark után megy.

- Mark. Könyörgöm. Fogalmam sincs, hogy tudom irányítani. – a kamion alig tízméternyire volt.

És Mark elé ugrott.

- Ne. – sikítottam.

A fájdalom, amit akkor éreztem, semmihez nem volt fogható. Oda akartam futni, és zokogni Mark fölött, de Chris hátulról átfogta a mellkasom és nem engedett.

A kamion elhajtott és otthagyta Mark testét. Élettelenül hevert az úton. Chris ekkor elengedett, én pedig odarohantam és szinte leborultam Mark teste mellé.

Fuldoklottam a testemet rázó zokogástól.

- Mark, kérlek, ébredj fel! Hallod? – kiabáltam és ráztam őt, de nem mozdult.

Magamhoz öleltem és jelenleg csak arra tudtam gondolni, hogy az egész miattam van…