Kilencedik fejezet - Memories

Remélem nem haragszotok rám :( Tudom, hogy sokat késtem, de meg van rá az okom. Sajnos majdnem egy hétig nem voltam itthon, úgyhogy a feji, ami holnap kerülne fel, még nincs kész. Sajnos nem nagyon tudok most írni... de így utólag azért felrakom a múlthetit. De egy ideig nem fogom szerkeszteni a blogot. :(

9. Intellect vs. Emotion or Love Games

/Chris/

Nem tudom elmagyarázni, mit érzek.

Fájdalmat.

- Passzold már a labdát, Mark!

- Jól van, na! – cincogta az öcsém és meglendítette a lábát. De ahelyett, hogy a labdát találta volna el, a levegőbe rúgott és elesett.

- Mark! – szaladtam oda és letérdeltem mellé. – Jól vagy?

- Nem. – nyögte az öcsém könnybe lábadt szemmel.

Megnéztem a fejét. Szerencsére puha fűre esett, így nem volt olyan nagy a baj, de még így is felszisszent, mikor a tarkóján lévő sebhez érintettem a kezem.

- Kitartás, a sikerért szenvedni kell. – vidítottam, majd a hóna alá csúsztattam a kezem és felállítottam.

- Nem akarok sikert. – motyogta, és a tarkójára szorította a kezét.

- Ugyan már, öcsi. Gyere, tegyünk rá jeget.

Mark egy sebbel, én pedig egy jeges tasakkal gazdagabban mentünk be a házba. A nappalit mindketten imádtuk. Régi, méregdrága bútorok, amikkel soha nem játszhattunk, amiken soha nem ehettünk… de a dolognak akkor is nagy volt a szépsége.

Ledobtuk magunkat az egyik kanapéra és hagytuk, hogy az izmaink elmerevedjenek. Már majdnem elkezdtünk poénkodni, mikor meghallottuk anyáékat…  

- Hogy lehetsz ilyen lehetetlen?! Megbeszéltük, hogy ma te mész! – kiáltotta anya.

- Had ne emlékeztesselek rá, hogy azt mondtam programom van!

- Programod? Neked?! Tudom, hogy megcsaltál, de azért nem kéne így leminősítened engem!

- Mark, menj fel a szobádba. – suttogtam az öcsémnek. Már megint könnyes volt a szeme.

- De…

- Csak csináld!

Tudtam, hogy ha a nappaliban találnak rajtunk vezetik le. Köztudott, hogy a szülők aduásza, ha előjönnek a gyerekkel. Meg kellett védenem Mark- ot. Inkább én, mint ő.

Öcsém egy ideig habozott, aztán felszaladt a lépcsőn. Épp akkor zárta be a szobája ajtaját, mikor anyáék beértek a nappaliba.

Vágyakozást.

Minden egyszerre volt természetes és furcsa. Ahogy Joy hozzám simult, és ahogy ott lélegzett centiméterekre tőlem. Még a szívdobogását is hallottam.

- Szeretlek. – tudtam, hogy alszik és nem hallja, de jó volt kimondani.

Mert szerettem. Nem tudom, hogy történhetett, vagy pontosan mikor, de szerettem…

És még több fájdalmat…

- Szeretsz?

Muszáj volt tudnom. Muszáj volt hallanom a válaszát, akármit is mond.

Joy szeme szomorúan csillogott.

- Chris…

- Válaszolj!

- Akármit is érzek, úgysem számít. Mert nem lehet.

Behunytam a szemem.

- Nem fogom feladni.

- Nem is kell. – mosolyodott el.

Aztán kiment. Otthagyott…

Felültem és beletúrtam a hajamba. Ez nem mehet így tovább. Egyszerűen nem.

Milyen egyszerű lenne minden, ha Joy kimondaná, hogy „Szeretlek” vagy „Nem érzek semmit”, akkor legalább nem kellene őrlődnöm. Mark már nem nyolc vagy tíz éves volt, hogy meg kellene védjem… különben is… ami köztünk van Joy- al, hogy fájhatna neki? Nem volt semminek semmi értelme.

Talán soha nem is lesz.

/Joy/

- Mark? – kérdeztem csodálkozva.

- Vele voltál, igaz? – kérdezte suttogva.

- Én… - semmi értelme nem lett volna annak, ha adom a hülyét, vagy ha letagadom. Muszáj volt igazat mondanom. - … igen.

- Gondoltam. – állt fel és kifelé vette az irányt.

- Mark! – kaptam el a kezét. Észre sem vettem, hogy közben sírok. – Kérlek… tudom, hogy egy dög vagyok és bármit is mondasz, megérdemlem… én nem akartam, tényleg nem. – sírtam.

- Hogy tehetted? – a hangja tele volt fájdalommal és elfojtott érzésekkel. – Azok után, amit elmondtam neked. Azok után, hogy őszinte voltam!

- Mark… - suttogtam elfúlóan. – Hadd magyarázzam meg. Kérlek…

- Nem érdekel a magyarázatod. – rázta meg a fejét. – Csak… csak hagyj békén.

És kiment.

Akkor fogtam fel, hogy mindkettejüket elveszítettem.

Reggel nem akartam felkelni. Sőt, élni sem akartam. Elegem volt abból, hogy ha Mark- al vagyok, Chris lesz depis, ha Chris- el, akkor meg fordítva… jó, persze ez nem ilyen egyszerű, de akkor is!

Felvettem az egyenruhám, de közel sem állt olyan jól, mint tegnap. Valahogy nem én voltam… kivasaltam a hajam és a Prada táska helyett, amivel tegnap csak Chris- nek akartam imponálni, egy oldaltáskába pakoltam a könyveimet. Tele volt smiley- s kitűzőkkel és mindenféle mással.

Halkan lementem a lépcsőn, leültem a legalsó fokra és csendben sírtam.

/Mark/

Which is important in the night,

What is important is the melody of your voice

Why love is you

Important or why you’re the only…

I love you, my only one!

/Joy/

Egy kéz fogta meg a vállam, de nem néztem fel. Valahogy nem tudott érdekelni.

- Joy… - hallottam Chris hangját. Utáltam, hogy így lát…

- Utál engem. – sírtam. – Gyűlöl.

- Ki? – kérdezte és átkarolta a vállam.

- Mark. – emeltem fel a fejem. – Tegnap a szobámban volt, mikor bementem… tudja és utál. – zokogtam egyre fájdalmasabban.

Chris erre nem tudott mit mondani.

- Hazamegyek. – döntöttem el és letöröltem az arcom.

- Hogy érted azt, hogy haza? – ijedt meg Chris.

- Haza, Kaliforniába. Itt csak fájdalmat okozok mindenkinek… de legfőképp magamnak.

(ez jelenleg a kedvenc számom, úgyhogy gondoltam most ezt rakom ki...)