Egy új történet

Sziasztok, kedvet kaptam egy sztorihoz és meg is írtam az első fejezetét. Arra lennék kíváncsi, hogy tetszik-e és, hogy szerintetek folytassam egy másik blogon? :S Remélem tetszeni fog!

Bevezető

1765

Rebeccah E. E. Smith- nek mindig is tökéletes élete volt. Nagy ház, szép ruhák, szerető család. Mégis ő a legjobban a család közeli barátaiért, Rathbonék - ért rajong. Az idősebb (Mr) Rathbone elképesztő történeteket mesél neki a háborúkról és a külföldiekről, amikért a lány bolondul. Aztán eldöntik, hogy egymáshoz adják Becky- t és Will- t, Mr. Rathbone fiát. A két fiatal barátra lel a másikban, és idővel szerelmesek is lesznek... de kiderül, hogy Rathbone- éknak van egy családi titkuk... valami ijesztő és természetfeletti... A kérdés, hogy Becky ezután is képes- e szeretni Will- t és képes-e elfogadni őt...?

Értelem és Érzelem...

de vajon a kettő közül melyik győz?

Első fejezet

- Üdvözlöm, Miss Smith – hajtott fejet előttem Mr. Rathbone. Sötét haja vörösnek tűnt a gyertyafényben, míg öltönye elkápráztatóan gyönyörű volt, ha szabad ilyet mondanom egy férfi öltözetére. Tetszett, ahogy enyhe akcentussal mondta ki a nevemet: Smiszh. Imádtam, ha valakinek ilyen erős akcentusa van, valahogy vonzódtam a külföldi érdekességekhez, és mit ne mondjak, a nyelv is ezek közé tartozott.

- Megtisztelő, hogy ma itt lehetek, Mr. Rathbone. – pukedliztem olyan mélyen, ahogy csak tudtam. Ki akartam vele fejezni, mély hálám és határokat nem ismerő tiszteletem iránta. A férfi elmosolyodott a kedves gesztuson, majd illedelmesen feltartotta nekem karját, mire én boldogan belekaroltam.

- Örülök, hogy végre bemutathatom a fiamnak, el lesz kápráztatva Öntől. – indultunk meg a keskeny kis folyosón.

Az oldalán aranyozott gyertyatokok voltak, bennük finom, fehér viaszból készült gyertyákkal. A mennyezet kissé kúpos hatást keltve magasodott fölénk, s bár úgy tűnt valódi csillagok vannak felettünk, igazából csak festékkel ábrázolták őket. A fal égővörös volt, rajta aranyozott mintákkal és a Rathbone család címerével, egy hűséges oroszlánnal.

Rettenetesen izgultam, hogy végre valahára találkozom a jövőbeli férjemmel, akit ráadásul szerethetek is… gyűlöltem az olyat, ha valakit csak azért adtak hozzá egy férfihoz, mert atyáik egyezséget kötöttek egymással a béke érdekében, és gyermekeikkel pecsételték meg azt.

De Mr. Rathbone és apám családja mindig jóban voltak egymással. Én is elkísértem apámékat számos teapartira, ha éppen nem kellett Mrs. Laide- vel idegen nyelveket, földrajzot, csillagászatot vagy éppen matematikát tanulnom. Ezek a teázások mindig visszafogottabbak voltak, mint egyébként szokás volt. Az előtérben iszogattunk aprócska porceláncsészékből a friss, házi teafűvel elkészített ínycsiklandó italt. Ilyenkor mindig csak Mr. Rathbone volt jelen, a fia vagy lovagolt vagy, éppen valami „fontos elfoglaltsága volt, ami miatt nem tudott eljönni”.

De ennek ellenére nem éreztem kellemetlenül magam, sőt! Mr. Rathbone személyében egy igazi bátor, kalandvágyó férfit ismertem meg. Mindig mesélt nekem a külföldi csatákról, az ételekről és a szokásaikról, amivel rögtön levett a lábamról. Olyan is volt, hogy csak én mentem hozzá látogatóba, ahol nyugodtan beszélgethettünk a világról.

Ha Mr. Rathbone ilyen rendes ember, milyen lehet a fia? – gondoltam vágyakozva.

Nem nagyon esett szó William- ről, ugyanis mindig lefoglalt minket a világról való elképzelésünk megvitatása, a taníttatásom, vagy éppen bármi más pletyka, ami éppen keringett.

Csak egyszer láttam őt, de akkor a szívem azonnal feldobogott és hirtelen meleg érzés költözött a testembe. Sötét fekete haja volt, akárcsak az apjának, bár neki egy árnyalattal világosabb, a szeme, pedig jégkék. Szinte megbabonázott…

Aztán az egyik teadélutánon Mr. Rathbone azzal kezdett viccelődni, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Akkor esett szó először William- ről.

- Ő is annyira ábrándos lélek, mint ön. Sokat tudna mesélni magának a világról. – mondogatta aztán mindig.

Egy idő után az otthoni vacsorákon is beszédtémába került a házasság, és csakis egy valaki jöhetett szóba, mégpedig William.

Úgyhogy szüleink úgy döntöttek, bemutatnak minket egymásnak és megtiszteljük a másikat egy vacsorával. A legszebb smaragdzöld ruhám volt rajtam, ugyanis, mint megtudtam, a zöld William kedvenc színe, de azért is ez volt rajtam, mert édesanyám azt mondta olyan gyönyörű, mint a szemem színe. A fűzőt különösen szorosra húzták rajtam, az abroncsom rettenetesen pontosan igazították el, a hajamba igazgyöngyöket fűztek és egy smaragddal kirakott csattal, feltűzték.

- Gyönyörű vagy. – dicsért mosolyogva édesanyám.

Aztán megfogta kezem és belerakott egy elsőre hideg tapintású, de annál barátságosabb nyakláncot.

- Azt szeretném, ha ezt viselnéd ma. Rajtam is ez volt, mikor férjhez adtak apádhoz.

- Köszönöm, édesanyám.

Elbúcsúztunk egymástól, én, pedig beültem a rám váró lovaskocsiba és érzelmekkel teli, hevesen dobogó szívvel integettem édesanyáméknak.

- Mindjárt ott vagyunk. – ígérte Mr. Rathbone.

Nemsokára benyitottunk egy társalgó jellegű terembe. Szépen faragott, díszes asztalok vártak bent, székekkel, fotelekkel és könyvekkel. Előttünk, pedig ott állt a kócos hajú, jégkék szemű William.

- Örülök, hogy megismerhetem. – nyögtem remegő hangon, aztán olyan mélyen pukedliztem, amilyen mélyen csak tudtam.

Éreztem William csókját a kézfejemen, amitől ismét visszatért belém a kellemes melegség.

- Hát még én.

- Jó szórakozást! – búcsúzott Mr. Rathbone és elhagyta a szobát.

Éreztem, ahogy pír szökik az arcomba és a várakozás majd’ szétveti a testemet.

- Hallottam, hogy kegyed szeret a világgal ismerkedni.

- Nos, valóban így van – bólintottam mosolyogva. – Ön talán járt már külföldön?

- Természetesen.  – bólintott William. – De ne állva beszélgessünk, üljön le bátran. – kínált hellyel kedvesen.

- Ó, köszönöm. – leültem egy számomra barátságos fotelbe, és megvártam, míg William helyet foglal mellettem. – Tehát hol járt?

- Németországban. Szép hely a maga módján, de jobban szeretem a saját hazám.

- Természetesen!

William felnevetett.

- Hogy szólíthatom kegyedet? Még a teljes nevét sem tudom…

- Rebeccah Elizabeth Esperanza Smith. De szólítson csak Becky- nek. Minden közelebbi barátom és rokonom így hív.

- Honnan kapta a nevét, Becky? – kérdezte kedves mosollyal William.

- Az édesanyámat is Elizabeth- nek hívják, Rebeccah a nagyanyám volt, az Esperanzá– t, pedig apám egyik katonatársától kaptam. Azt mondta, a felesége terhes és, ha a háborúnak vége, ő hazamegy és élete végéig a családjával marad. Ez volt az egyetlen vágya és reménye. De sosem ment haza, meghalt. Én viszont az ő szívében élő remény miatt az Esperanzá– t kaptam harmadik névként. Németül azt jelenti „remény”.

- Ez szép. Na és ez mikor volt?

- Apám fiatalkorában. Mikor a németek segítségünket kérték, hogy legyőzhessék a magyarokat.

- Gyönyörű neve van, Becky.

- Tegeződhetnénk? – kérdeztem félénken.

- Természetesen. – mosolyodott el William. – Már vártam, mikor kérdezed meg.

- William, maga olyan, mint amilyennek elképzeltem. – mosolyogtam boldogan.

- Ha már a neveknél tartunk, szólíts nyugodtan Will- nek.

- Természetesen, Will.

- Na és mit szeretsz még a külföldieken kívül?

- Szeretem még járni az erdőket, imádom azt a friss illatot, ami körülvesz, és a madarakat, az apróbb állatok neszét.

- Akkor holnap kilovagolunk az erdőbe. – derült fel Will.

- Az remek lenne!

- Tudsz lovagolni?

- Egy keveset tudok. Apám kiskoromban tanított egy ideig. Beültetett egy férfi nyeregbe és várta, hogy csodát tegyek a lóval.

Will felnevetett.

Sokáig beszélgettünk még a zenéről, bálokról, ételekről és mindenről, ami eszünkbe jutott.

Faltam Will szavait, vágyakozva néztem a szemébe, minden egyes kiejtett szónál.

Későre járt, mikor Mr. Rathbone benyitott, hogy ideje indulnunk.

- Elkísérlek. – mondta Will.

Mikor a lovaskocsi megállt a házunk előtt, Will a leglágyabb, legkellemesebb kézcsókkal ajándékozott meg.

Sajnos nem jutott eszünkbe, hogy hozassa magával saját lovaskocsiját, így bajban voltunk.

- Vidd el ezt. – mondtam. – Holnap, pedig gyere velem érte. Mikor végeztünk a lovaglással, majd két kocsival jövünk, és haza tudsz menni azzal.

- Köszönöm, Becky. – búcsúzott és még ejtett egy utolsó kézcsókot, majd végleg elment.

Édesapámék látva a kipirult arcomat és mosolyomat, kérdezés nélkül a szobámba küldtek. Mielőtt felmentem volna, elmondtam a lovaskocsit és a holnapi lovaglást Will- el, mire édesanyámék mosolyogva bólintottak.

Alig vártam a holnapot.

Másnap reggel Mrs. Laide ébresztett.

Nagyot derülve elmeséltem neki mi történt tegnap, és, hogy Will meghívott mára lovagolni.

- Van neked lovaglóruhád? – húzta össze szemöldökét dadusom és tanítóm.

- Biztosan akad valahol. Apám mindig tart otthon egyet az én méretemben, azt reméli, hogy egyszer kedvem támad újra lovagolni.

Gyorsan megreggeliztem, de csak egy keveset, mert nem voltam nagyon éhes, aztán felvettem lovaglónadrágom, fölé egy fehér inget. Mrs. Laide apró, virágmintás hajcsatokat tett hajamba, amik kiemelték arcom lágy fehérségét.

- Kész is vagyunk. – mondta.

Will nemsokára ott is volt. Kezet fogott édesapámmal, aztán adott egy kézcsókot anyámnak, de közel sem olyan bensőségesen, ahogy nekem – ezt örömmel tapasztaltam.

- Jó szórakozást. – köszönt édesanyám.

Ahogy tegnap megbeszéltük, Will a család lovaskocsijával jött, úgyhogy nem volt semmi gond. Egymás mellett ültünk, és úgy mosolyogtunk, mint a vadalma.

Ahogy a Rathbone birtokra értünk, elénk vezettek két lovat, egy pejet és egy tejfehéret.

- Milyen nyergen akarsz ülni? – kérdezte játékosan Will.

- Természetes a férfibe. – mondtam. Bátornak akartam tűnni a szemében. Meg hát jobban szerettem a rendes nyerget, mint a nőit; az kényelmetlen volt.

- Legyen így. – mosolygott szívből.   

Nemsokára az erdőben lovagoltunk. Kellemes élményeim voltak az erdőről. Mikor még igazán gyerek voltam, sokat jártam ki, mezítláb, bokáig belegázoltam a csörgedező patakba, felmásztam az almafákra és megszereztem a legnagyobb, legpirosabb almát, majd az egyik ágra feküdve boldogan megettem.

Mikor ezt elmeséltem Will- nek ő velem együtt nevetett.

- Letesztelhetnénk a mostani ügyességedet. – mondta, s megállította lovát.

Majd felpattant a legközelebbi fára és ügyes mozdulatokkal feltornázta magát a legtetejére.

- Szerezd meg azt az almát. Most én leszek az.

- Te bolond vagy. – pattantam le a lovamról.

Őszintén örültem a lovaglónadrágnak, ami rajtam volt, mert egy sokrétegű szoknyában nem tudtam volna felmászni.

Ráhelyeztem lábam az egyik ágra, aztán megragadtam két másikat és felhúztam magam.

- Ügyes vagy.

A dicsérettől elöntött az önbizalom, úgyhogy ágak tengerét magam mögött hagyva kapaszkodtam fel és fel.

Mikor felértem Will nevetve így szólt.

- Kéred az almád?

- Kérem. – mondtam kissé kifulladva.

Ekkor Will hozzám hajolt és gyengéden megcsókolt.

Meglepődtem ugyan, de kicsit sem ellenkeztem. Aztán mikor már teljesen belemerültünk a csókba, elugrottam és villámgyorsan lemásztam. Will aggódva nézett utánam, de én csak nevetve felpattantam a lovamra.

- Ha utolérsz, kapsz egy almát! – kacsintottam és máris vágtába csaptam.

A lovaglótudásom újra felszínre tört.

Hallottam, ahogy Will utánam ered. De nem számított ki győz, én már nyertes voltam.

Remélem tetszik! :)