Még néhány fejezet és jön a finálé, ahol lesz egy szép kis csavar... lesz egy áruló a szereplők közül, valaki, akire senki nem számít...
Kommenteljetek és jó szórakozást! :)
Huszonkettedik fejezet
22. New days dawn
Megfogtam Chris kezét és elmondtam, mit tegyen.
Koncentráltunk a villámcsapásszerű energiára, majd egyszer csak odacsapott.
Keményebben, mint máskor. Mintha nem fogadná szívesen őt…
Mikor a városba értünk, Chris elámult. Tátott szájjal
méregette az épületeket és beletelt egy kis időbe, mire el tudtam vonszolni a
görög építmény felé.
Az angyalnő ott volt és Dan is.
- Szia, Joy – csillant fel a fiú szeme, mire gyorsan rámosolyogtam.
Olyan volt most már, mintha a testvérem lenne.
- Szia, Dan – mondtam gyorsan, aztán szóltam Chris-
nek, hogy jöjjön be. A nő elámult.
- Joy, ez komoly büntetést vonhat…
- Fontos dologról van szó – vágtam közbe és
belekezdtem a történetben. Chris képességei, az anyja, a történet, a szerelmi
háromszög. Mindent elmondtam, Chris pedig csendben hallgatta.
Mikor befejeztem, esdeklően néztem a nőre, de az csak
felállt és Chris- hez lépett. Belenézett a szemébe és szemügyre vette őt.
- Te nem vagy olyan, mint ők – állapította meg. –
Valóban félvér vagy, de más.
- Miben? – Chris hangja remegett.
- Neked tiszta a lelked – mondta a nő kedvesen. – Te
ide tartozol.
Dan odajött és megszorította a kezem, de nem is
érzékeltem. Egyre csak Chris- t láttam, aki riadt tekintettel mered az
angyalra, akit lát és a megoldást, a jövő igazságát kérje tőle, amit talán nem
kaphat meg soha.
Azon gondolkodtam, mit is tudok igazából Chris- ről.
Azonkívül, persze, hogy szerelmes vagyok belé. Szinte
semmit.
Chris megvédte Mark- ot, mikor a szülei még együtt
éltek. Sőt, egyfolytában rá vigyázott… még mikor nem is mutatta ki úgy, ahogy
kellett, de gondoskodott róla. A legjobbat akarta neki.
De Chris nem az állítólagos apja fia volt, hanem egy
bukott angyalé. Ezért váltak el a szülei, ezért halt meg az apja és hagyta ott
az anyja őket. Ezért maradtak család nélkül.
Chris bezárkózott a saját világába, olyan lányokkal
kezdett kavarni, mint Alison, elzárta a valódi érzéseit, elrejtette őket a
szarkazmusával és a humorával, hogy ne vegyék észre. De közben Mark- al
törődött.
Chris csak egy srác volt, aki nem akart szenvedni, aki
nem élhetett normálisan, se így, se úgy. Burokba zárva élte az életét, tele
hazugságokkal.
Egészen… egészen addig, amíg megérkeztem.
Idegesen beletúrtam a hajamba. Már félórája bent
voltak.
- Hé, Joy – mondta Dan. – Semmi baj nem lesz.
- De igen, Dan. Chris egy félvér! Hát nem érted? A
bukott angyalok felhasználhatják őt… elvehetik tőlem – csuklott el a hangom.
Dan felsóhajtott.
- Tudod, volt egy lány, Caroline. Szerettem őt, Joy,
piszkosul szerettem – rázta a fejét. – Úgy terveztük, hogy összeköltözünk, egy
fősulira fogunk járni és… és egyszerűen csak együtt leszünk. De nem így volt…
Mert én meghaltam. Az egyetlen szerencsém, hogy angyal lettem és így most nem vagyok
annyira magányos. De nagyon hiányzik… rettenetesen – elcsuklott a hangja és
pislogni kezdett.
- Miért nem mész el hozzá, Dan? Mark is ember és…
- Ez nem olyan - szomorkásan elmosolyodott. – Az
őrangyaluk vagy, Joy. Akár az életük minden percében velük lehetnél. Én viszont
a te őrangyalod vagyok. Soha nem láthatom többé őt, és ez… rohadtul nem
igazságos…
Összepréseltem az ajkaim. Én legalább velük lehettem.
De Dan nem.
- Ha mégis megtennéd, te is… te is bukott lennél,
ugye?
- Az lennék – bólintott.
Eléálltam és átöleltem.
- Azonnal szólj, ha Chris és a nő keresnek, jó? –
suttogtam, hogy csak mi halljuk.
- Hova mész?
- Ha te, nem is láthatod, majd én elmondom, hogy van –
mosolyodtam el. – Hol is lakik a te Caroline- od?
Dan szemében a legmélyebb hála csillogott, miközben
erőtlenül kinyögte a címét.
New York piszkos utcáira érkeztem. Gyorsan
összeszedtem magam és beléptem az előttem álló házba.
Caroline a legfelsőn lakott. Izgatottan haraptam be az
alsó ajkam, miközben bekopogtam. Egy újabb ember, aki tudni fogja.
Egy rövid, szőke hajú nő nyitott ajtót. Nem lehetett
olyan öreg.
- Szia – mosolyodott el.
- Szia, biztos nem ismersz, én Joy vagyok – mondtam
zavartan. – Bejöhetek?
- Ó, persze, gyere csak… - ő is zavart volt.
A lakás szinte üres volt, de nagyon világos. Most
költözött be.
- Egyedül vagy? – kérdeztem halkan.
- Igen, miért? – mintha megijedt volna.
- Ismerek egy fiút, aki nagyon hiányol téged, Caroline
– néztem a szemébe.
Lesápadva botorkált el egy székig.
- Kiről beszélsz?
- Dan- nek hívják – mondtam. – És azért jöttem, hogy
elmondjam az igazat. Mert ő nem teheti.
Caroline hisztérikusan felzokogott.
- De hisz meghalt. Ó, istenem…
- Nem halt meg. Nagyon is él; csak épp angyal lett.
Nem látogathat meg téged, mert be kell tartania bizonyos szabályokat – mondtam.
Caroline hüppögve rázta a fejét.
- Te is csak egy szemét kis liba vagy, aki örül, hogy
meghalt – zokogta. – Tűnj innen!
Felsóhajtottam és kikerestem a zsebemből egy papírt,
majd levettem egy tollat egy asztalról és ráfirkantottam a telefonszámom.
- Szeret téged, Caroline. Nagyon sajnálom… ha mégis
úgy döntesz, hogy hiszel nekem, hívj fel.
Csak azután indultam vissza, hogy kiléptem az ajtón.
Nem akartam még jobban összezavarni.
Dan ragyogó arccal fogadott.
- Na, hogy van? Megtaláltad?
Szomorkásan elmosolyodtam.
- Meg. Szeret téged… csak nagyon zaklatott. Mikor
haltál te meg, Dan? – kérdeztem.
Felsóhajtott.
- Nem sokkal azelőtt, hogy te megszülettél – suttogta.
– De én semmit sem öregedtem.
- Ő igen – mondtam. – És még mindig szomorú.
És nem csak ő volt szomorú, hanem ez az egész
történet. Az övé, az enyém, mindenkié…
Megszorítottam a kezét.
És Chris kilépett.
Huszonharmadik fejezet
23. Continuation of the story of Chris
Chris rám mosolygott, én meg szorosan átöleltem.
- Mondj valami biztatót – suttogtam.
- Menjünk haza – suttogta vissza.
És mentünk.
- Állítólag csak tudnom kell kontrollálni a
képességeimet – mondta később. – Gyakorolnom kell, és akkor a bukottak nem
találnak rám… és akkor minden olyan, mint volt. Szívesen látnak a mennyországban.
Ezt pár héttel ezelőtt nem gondoltam volna – nevetett.
Átöleltem.
- És Mark? Elmondjuk neki?
Chris habozott.
- Tudnia kéne. De nem akarom, hogy még jobban
belekeveredjen ebbe.
- Szerintem se kéne.
Aztán támadt egy ötletem.
- Chris! Mi lenne, ha gyakorolnánk?
- Most? – döbbent le.
- Igen!
- Hát, jó legyen, csak, hogy?
Megfogtam a kezét.
- Érintsd meg a szárnyam.
Chris elhúzta a kezét.
- Az neked fáj – tiltakozott.
- Épp ezért ezt kell gyakorolnunk. Tudnunk kell
kontrollálni… neked a látomást, nekem a fájdalmat.
- Joy, azért fájt a múltkor is, mert én félvér vagyok
– nézett a szemembe.
- Nem érdekel – álltam a tekintetét.
Chris bosszúsan felsóhajtott és a kezét nyújtotta…
Egy férfit láttam. Sötéten mosolygott
rám, aztán elindult felém.
Minden sejtem tiltakozott ellene, de nem
mozdultam.
- Christopher, nem igaz? Nos a szemed az
enyém…
Akkor döntöttem úgy, hogy most van vége.
A fájdalom hullámokban öntött el. Onnan, ahol Chris
megérintett, egyenesen bele a testembe. Próbáltam küzdeni, de nem ment. Aztán
felsikítottam.
Chris elrántotta a kezét, én meg kifulladva dőltem a
vállára.
- Joy… - zaklatottnak tűnt. - Láttam az apámat.
- Ezt, hogy érted? – kérdeztem.
- Úgy, ahogy mondom: láttam az apámat.
Szaporán kezdtem venni a levegőt.
- Na és milyen volt?
Chris megborzongott.
- Sötét… ijesztő…
- Mondott valamit?
- Csak annyit, hogy a szemem az övé.
Belenéztem Chris zöld szemeibe. Egy ilyen szép szempár
hogy eredhet egy ilyen gonosz lénytől?
Chris csak nézett rám, fáradtan és dühösen, ettől az
egész szituációtól. Mintha öt évet öregedett volna ez alatt a pár perc alatt.
- Valami mást is megpróbálhatnánk – vetettem fel.
- Mit? – ráncolta a szemöldökét.
Megfogtam a kezét, hogy tenyérrel felém mutasson és
ugyanúgy odatettem az enyémet. Remegés cikázott végig rajtam, ahogy az auránk
egybe fonódott és a tudatunk találkozott; kis fénygömb jelent meg a két kezünk
között, apró sugárnyalábokkal, amik ide-oda táncoltak és pörögtek.
Felnevettem.
Hallassz? – gondoltam.
Ez félelmetes.
Épp ellenkezőleg, ez csodálatos!
Chris arcán kétkedés látszott. Elhúzta a kezét.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
- Mi? Miért? – csodálkoztam.
- Mert bennem egy bukott angyal vére csörgedezik, és…
talán ez rossz hatással van rád.
Elhúzódtam.
- Oké, persze.
- De majd gyakoroljuk.
- Aha – bólintottam és elfordítottam a fejem.
Chris elgondolkodva meredt maga elé. Fogalmam sem volt, mi járhat a fejében.
Ezer bocs, hogy pénteken nem raktam fel :/ Elfelejtettem, utána meg elutaztunk a hosszú hétvégére és ma értünk csak haza. És hát nyakunkon megint a péntek, szóval inkább felrakom a mostanit is, úgyhogy összesen 4 (!) fejezetet tudtok majd elolvasni. Örülök, hogy annyi kommentet kaptam, amíg nem voltam otthon (és gépközelben, persze) :) Jó szórakozást! P: Lexy ;) (UI: A tizennyolcadik fejezet kicsit rövid lett)
Tizennyolcadik fejezet The truth
18. The truth
Késő este volt, mire Chris és Mark befejezték a fontos
eszmecseréjüket arról, hogy Jack milyen egy szánalmas szemétláda… igaz, én sem
voltam nagyon más véleményen, de nem értettem, hogy egy ilyennel miért kell
foglalkozni. Ugyanakkor Chris és Mark annyira belelovallta magát, hogy egy idő
után képtelen voltam közbeszólni.
- Nem hagynátok abba?
Mark döbbenten nézett rám.
- Mit?
- Ezt az egészet. Minek foglalkoztok egy ilyen
barommal?
Chris felvonta a szemöldökét.
- Nocsak, Elena. Azt hittem ez zavar téged.
- Megtennéd, hogy nem Elenázol?! – csattantam fel.
- Nem – jelentette ki nyugodtan.
- Stef, passzold már ide a távirányítót! – szólt oda
Mark- nak.
Két párna találta fejen.
Chris bekísért a szobámba.
- Figyelj – fordultam felé. – Valamit meg kell
beszélnünk.
- Mondd – azzal ledobta magát az ágyamra.
- Kérlek mondd el, hogy mi történt.
- Mikor?
- Mikor elváltak a szüleitek? Nem létezik, hogy… hogy
ilyen rossz legyen a kapcsolatod Mark- al.
Chris lassan felült, aztán nagyot sóhajtva várta, hogy
leüljek mellé. Mikor letelepedtem, belekezdett.
- Anyáék válása nagyon megviselt minket. Mikor
veszekedtek, inkább elküldtem Mark- ot, hogy rajtam vezessék le. Nem akartam,
hogy rossz legyen neki. Aztán inkább ellöktem magamtól, hogy ne érhesse később
csalódás… és ugyanezt tettem magammal. Minden lányt elhappoltam az orra elől,
csak, hogy fájdalmat okozzak. Egyikünknek sincs senkije. De most itt vagy te. – nézett mélyen a szemembe.
A hallottaktól annyira megdöbbentem, hogy köpni-
nyelni nem tudtam. Chris lassan közelebb hajolt és már majdnem megcsókolt,
mikor gyengéden eltoltam.
- Chris…
- Ugyan már.
- Nem, komolyan. Ez így nem jó… sajnálom, tényleg nem
volt igazam veled kapcsolatban, de te és én nem lehetünk együtt.
Chris összepréselte a száját, aztán elfordult.
- Ezt mégis mindig megszeged.
- Megnehezíted a dolgom.
- Ezentúl nem fogom – felállt. – Csak, ha úgy
szeretnéd.
Tizenkilencedik fejezet
For another angle
19. For another angle
/Chris/
Az ég hányásszínű volt. Mást tényleg nem utáltam
jobban, mint amikor felkelek, és egy jó nap indulna, de ez a szín belerondít
mindenbe. De az is lehet, hogy csak túl szarkasztikus vagyok… ki tudja?
Sejtettem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Nem
akartam többé megadni magam az érzelmeimnek. Nem akartam többet visszaemlékezni,
se az angyalokra se Joy- ra.
Joy.
Nem tudnám mi jut eszembe pusztán a nevéről… De ez
persze mind semmiség az egészhez képest. Miért jó, ha az angyalok mindkettőnket
befolyásolnak? Engem és Mark- ot? Miért nem lehet csak egyikünket? Egyáltalán
az ilyen elátkozott lelkek, hogy tudnak valami… valami ilyesmit elővarázsolni a
semmiből? Ilyen… érzelmeket.
Joy is ezt érzi? És Mark is? Nekik is éppannyira
nehéz, mint nekem? Vagy nekik könnyebb? Sokkal, de sokkal könnyebb?
Egyvalamiben azért Joy- nak igaza van; eltaszítom
magamtól az embereket. De többet nem fogom – döntöttem el. Többé nem. Lehet,
hogy én ezt érdemlem, de mások nem. Beleuntam a sok fájdalomba. És akkor is uralkodni
fogok magamon, ha közben megőrülök.
Mikor Joy és Mark leért a konyhába, én már szokás
szerint a pulton ültem és valami undorító kaját – Alma? Barack? Egyáltalán
gyümölcs? – ettem.
- Szia – köszönt kedvesen Joy.
Hogy csinálja? Hogy tud még a legpocsékabb este, vagy
nap után is kedvesen köszönni?
- Szia – öntöttem egy cseppnyi lelkesedést a hangomba.
– A Stelenások örülhetnek.
Mark zavartan pislogott egyet, Joy ellenben olyan
dühös lett, hogy máris kereste, mit vághat hozzám.
- Olyan… olyan… - kereste a szavakat.
- Olyan mi? – kérdeztem pimaszul.
- Olyan rohadtul szarkasztikus vagy – ingatta a fejét.
- Ez alap – világosítottam fel.
Mark rákacsintott Joy- ra, mire az megforgatta a
szemét, mire én – hogy ne kapjak féltékenységi rohamot, természetesen –
kivonultam a konyhából.
/Joy/
Amint kipattantam a kocsiból, Samara már le is
támadott.
- Szia! Jó, hogy itt vagy, már nem bírom elviselni
Troy- t…
- Akár a szabad, önzetlen madárka, Samara, akár a
madárka – morogta Troy, aztán mikor négyen néztünk rá úgy, mint egy hülyére –
én, Sammy, Mark és Chris – hozzátette. – Mindegy.
- Az esze helyén is madárka – motyogta Chris.
Felnevettem, mire Troy rosszalló pillantást vetett
rám.
Aztán valami olyan történt, amibe még csak nem is
gondoltam bele soha…
- Hé, Chris, mizu? – kérdezte egy srác.
Hozzám nyomta magát, mire eltaszítottam magamtól.
- Milyen harcias kis barátnőd van.
- Ja, tényleg. – jegyezte meg, aztán arrébb mentek.
A szobámban, az irodalom könyvem felett hirtelen rám
tört az az érzés, hogy eltelt egy hónap.
Igazság szerint attól a naptól fogva, mikor Chris
elment azzal a sráccal, minden olyan volt, ahogy az ideérkezésem előtt
elképzeltem. Legalábbis majdnem.
A hetek alatt kialakult egyfajta napirend. Reggel suli
előtt Chris, én és Mark a konyhában ettünk valamit, aztán Chris elvitt suliba,
de ezenkívül nem is beszéltünk. Amint beértünk én és Mark üdvözöltük Samarát és
Troyt, Chris pedig elindult az őrült haverjaival az erdő felé. Jack a közelembe
se mert menni. Az órákon már nem leveleztünk, ebédidőben meg kibővült a
társaságunk Mark- al. Alison inkább Chris- sel foglalkozott, mintsem velem,
aminek őszintén örültem. Délután – mi négyen – elmentünk egy kávézóba, hogy
beszéljünk kicsit, aztán ki-ki merre hazasétált. Mikor hazaértünk én elvonultam
a szobámba tanulni és olvasni. Rászoktunk a kanapén való vacsikra – legalábbis
én meg Mark – és valamikor késő este Chris is hazaállított. Volt, amikor
Alisonnal… de ő reggelre már eltűnt.
Én péntek este mindig írtam az öcsémnek és a
szüleimnek, hogy még élek, de olyan sokat nem beszéltünk. Hétvégén felváltva
magoltam és lógtam Mark- al, akivel egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Hirtelen kopogást hallottam. Szombat volt, úgyhogy
kicsit sem lepődtem meg.
- Gyere be, Mark.
Mikor a fiú belépett és az ágyamhoz sétált, ösztönösen
összecsuktam a könyvem és eltettem.
- Van kedved egy kicsit összevizezni magad? –
kérdezte.
És volt. Az utóbbi napokban rettenetesen jó idő volt,
úgyhogy Mark- al folyamatosan a kertben lógtunk.
Amíg Mark átment a szobájába, hogy átvegyen valami
fürdősorthoz hasonló gatyát, én is átvettem a bikinimet, rá, pedig egy
farmersortot és egy fehér pólót.
Nem sokkal később a kertben voltunk és bekapcsoltuk az
összes locsolót.
Este már kissé hideg lett és úgy tűnt, elfelejtettük
bekapcsolni a fűtést, szóval takaróba bugyolálva ültünk a kanapén és pizzát
ettünk.
- Ez undorító – mondtam nevetve. – Milyen pizza ez?
- Valami fura halszósz van rajta – tippelt Mark.
- Na jó, legközelebb olyat rendelünk, amit én
választok – mosolyogtam és próbáltam ehetővé tenni a kezemben lévő szeletet.
- Joy. Gondolkodtam – tette vissza a pizzáját a
tálcára, én meg követtem a példáját.
Igazából nem mondott semmit. Csak kissé közelebb
hajolt.
Elmosolyodtam.
- Miről?
- Rólad és Jack- ről.
- Tessék?
- Nem értelek – rázta a fejét.
- Olyan nagy baj, ha el akarom terelni a figyelmemet
valamivel vagy valakivel?! – csattantam fel.
- Miről?! – csattant fel ő is.
- Mondjuk rólad! – ezután rövid csend állt be.
Mark döbbenten hátrahőkölt és röntgen szemekkel
fürkészte az arcom.
- Szóval ezt csinálod? Felhasználod az embereket, hogy
eltereljék a figyelmed?
- Nem! Jack volt az első és utolsó eset! Olyan nagy
baj, ha valaki kedvesen viselkedik velem és én nem akarok megint belebonyolódni
egy a szobámban történt csókcsatába?! Jack megmutatta a foga fehérjét, de nem
is ez számít! Én csak nem akarok ismét csókolózva kikötni valahol… - halkultam
el.
Mark épp mondani akart valamit, mikor kicsapódott a
bejárati ajtó.
- Mielőtt bárki bármit mondana, hallottam. – emelte
fel a kezét Chris.
- Ez hihetetlen – álltam fel. – Ebben a házban mindenki
mindent tud?!
- Általában.
Sarkon fordultam, de Mark a kezemért nyúlt.
- Magyarázd el – mondta magabiztos hangon.
Lassan hátrafordultam, a könnyeimmel küszködve.
- Ezt én nem ilyennek képzeltem el – mondtam nagyon
halkan. – Én csak egy hülye tudálékos lány vagyok, aki állítólag tanulni jött
ide. Ehelyett kiderült, hogy nem is vagyok ember – szipogtam. – Egy srác
megpróbált ledönteni egy erdőben, te meg majdnem meghaltál. Már soha nem lehet
olyan életem, mint régen. Már nem mehetek haza, nem érted? – suttogtam. – És
nem akarok még azzal is fájdalmat okozni mindenkinek, és saját magamnak is,
hogy nem tudok… nem tudok maradandó döntéseket hozni veletek kapcsolatban.
Lehajtottam a fejem és lefejtettem Mark kezét, aztán
visszaültem a kanapéra és a kezembe temettem az arcom.
A mai délután egyértelműen nem olyan volt, mint a
szokásos. Kiborultam ugyan, de nem mentem a szobámba. Chris se ment fel. És nem
próbáltak vigasztalni. Hagyták, hogy eldöntsem mit fogok most tenni. De
képtelen voltam rá.
- Joy – simította meg a vállam Mark. – Nem haragszunk
rád…
- A magad nevében beszélj – vágott közbe Chris.
- Mi van? – fordult meg Mark.
- Ó, lehet, hogy ti el tudjátok felejteni azt a
kevéske dolgot, ami köztetek történt, de én nem, ami köztünk – tette keresztbe
a kezét.
Felemeltem a fejem és felhúztam a lábam.
Villámcsapás. Villámcsapás… de helyette valami más
jött. Éreztem, ahogy leborulok a kanapéról. A szívem nem dobogott többé és nem
vettem levegőt se.
Éreztem, ahogy valaki a hátamnál akar megfogni, de
mikor megtette, felsikítottam.
/Chris/
Olyan volt, mint egy film. Mint egy
jelenetváltás.
Előre léptem és hirtelen kivilágosodott
egy szoba. Samaráék nappalijában álltam és… ott ültek. Ő és Joy.
Aztán köddé vált és egy újabb jelenet
bontakozott ki. Joy a lépcsőnél állt, mellette Mark- al, én meg a háttérben
dühöngtem Alison mellett.
- Segíts! – tátogta Joy Mark- nak.
Ez mikor volt?!
- Szívesen – tátogta Mark, majd
csókolózni kezdtek…
Aztán a szobám. Még az elején. Joy és én
a kanapémon. Majd Joy arca az erdőben, mikor minket keresett.
Apró szikrák és… egy fiú, Joy és ő
fekszik a fűbe és komoly dolgokról beszélgetnek. Joy lehunyja a szemét.
/Joy/
Fájt. Nagyon.
Aztán egyszer csak vége lett. Zihálva feküdtem a
földön, fáradtan és fájdalmasan.
- Mi a franc volt ez? – kérdezte Chris kitágult
szemekkel. – Nem Joy – tette hozzá.
- Nem tudom. – ráztam a fejem. – Fájt… nagyon fájt…
Féltem, hogy kettesben maradok Chris- sel. Ettől
féltem a legjobban… mi van, ha belenézek a szemébe, és egyszer csak azon kapom
magam, hogy már csókolózunk?
Mi van, ha megint megérinti a szárnyam? Én összeesek,
ő egy kicsit belelát a fejembe. Ebből valljuk be, akárhogy is nézzük, én jövök
ki rosszul. Ki más?
Mark valami hülye tanulmányi kirándulásra megy néhány
másik diákkal – mellesleg ez a kis kirándulás egy hét!
Már most elbuktam.
Szerintem szólok Samarának, hogy készítsünk „Hajrá,
Joy”- os pólókat… legalább ha ránéznék eszembe jutna tiltakozni. Kicsit. Egy
icipicit. Vagy nem. Á, esélytelen.
Szünet van. Nincs suli. És Mark elment. Én meg egyedül
vagyok Chris- el. Bosszúsan felsóhajtottam és úgy döntöttem maratoni tanulást
rendezek a szobámban. Az elején ment is, de egy idő után rájöttem, hogy
mindennel kész vagyok és miután mindenből előre tanultam vagy tíz évet, már nem
volt mivel foglalkoznom. A hétből már három nap eltelt.
Eddig csak enni surrantam ki a szobából, de most
ráérősen a nappaliba mentem. Rákapcsoltam egy zenecsatornára – a sok tanulás
után már kongott a fejem, muszáj volt valami ilyesmit csinálnom – és énekelni
kezdtem. Katie Herzing énekelte a Hey na na- t.
- Mr. Big love, big love, big big love… hey na na hey
na na hey na na, hey na na, hey na na hey hey. – énekelgettem halkan.
- Már csak egy miki, egy színpad, egy paróka és egy jó
hang hiányzik.
Megfagyott a vér az ereimben.
- Ó, ne zavartasd magad. Hidd el élvezem az ablakokat
megrepesztő hangodat.
Durcásan csücsöríteni kezdtem és már készültem
felmenni.
- Miért kerülsz engem? – Chris hangja már se vidám se
szarkasztikus nem volt.
- Nem kerüllek – hazudtam.
- Persze – hagyta rám. – Gondolkodtam azon, amit
mondtál meg azon a látomáson. És… elfogadom.
- Tessék?
- Jól hallottad. Elfogadom. – Chris elkapta a szemét.
- Hát… oké.
Úgy tűnt erre rá akar vágni valami chries választ, de
végül csendben maradt.
De nem tudtunk beszélgetni. Miről?
- Öhm, azt hiszem én…
- Már megint elmész.
Lesütöttem a szemem.
- Valahogy úgy.
Chris és én farkasszemet néztünk. Az a zöld szempár…
nem akarok ellenállni neki.
Sietős léptekkel a szobám felé vettem az irányt, de
Chris hangja megállított.
- Joy…
- Tessék? – kérdeztem reménnyel teli hangon.
- Nem fogsz választani, ugye?
- Nem – ráztam meg a fejem.
- És ha titokban tennéd? Senkinek nem kéne tudnia
róla. Csak neked és a választottnak…
- Nem működne – behunytam a szemem. – Ha mégis, akkor
viszont talán megtenném. Túl sok ez így.
Chris közelebb lépett.
- Tudom, mit gondolsz rólam, Joy. Hogy önző vagyok,
hogy ez az életstílusom… de igazából nem. Nagyon sajnálom.
- Jaj, Chris…
Odamentem és átöleltem. Oldspice illata volt.
- Az a dolog meg akkor se működne. Mark, ha nem is
tudná, akkor se tehetem ezt vele.
- Se velem, igaz?
- Nem.
Úgy éreztem ez a helyzet örökké fog tartani. Se ez, se
az. Csak a kettő között. Egyik felé sem…
Legalábbis akkor úgy tűnt.
Mark felhívott.
- Tudom, hogy késő van, meg minden… csak gondolkodtam
– mint mostanában mindenki… - és szeretném, ha te és Chris együtt lennétek.
Kis híján kiejtettem a telefont a kezemből.
- Én nem… én nem akarok…
- Fájdalmat okozni nekem. Tudom. Én meg nem akarok
neked. Tudom, hogy ezáltal képes leszel döntéseket hozni és… és azt tenni, amit
jónak látsz.
Egyszerre éreztem magam dögnek és a világ legboldogabb
emberének.
Huszonegyedik fejezet
Free decisions
21. Free decisions
Miután elmúlt bennem a „öld meg magad, te szemét dög”
érzés, rögtön átvette a helyét a „Chris és én együtt lehetünk” gondolata.
Úgy szorongattam a telefont, mintha ez lett volna a
gyógyír mindenre – és voltaképpen az is volt.
Legszívesebben rögtön berontottam volna Chris
szobájába. Mert Mark nem bánta. Hihetetlen, hogy Chris és Mark mennyire egy
hullámhosszon van, ami a velem kapcsolatos dolgokat illeti!
Megvártam az estét és akkor átvettem a pizsimet –
spagetti pántos felső és melegítőnadrág. Mély levegőt vettem és szinte
hangtalanul levágtam az utat Chris szobája felé, majd az ajtó előtt
megtorpantam.
Mély levegőt vettem.
Alison… a banda… Mark… Jack… A múltkori
fájdalom…
A rossz gondolatok áradtak a fejembe. Küzd le őket –
biztattam magam. Aztán benyitottam. Nem volt visszaút.
Chris az ágyán feküdt, a sötétben és a szemére
támasztotta a karját. Beosontam és behajtottam az ajtót, aztán az ágy mellé
térdeltem, ott, ahol Chris feje volt.
Gubancos, fekete haja hanyagul a szemébe lógott –
kisimítottam egy tincset az arcából, mire megrezzent és felkönyökölt.
Boldogan elmosolyodtam, mikor találkozott a
tekintetünk. Chris meglepetten ugyan, de visszamosolygott, aztán
arrébbcsusszant én meg mellé telepedtem és kényelmesen elhelyezkedtem. Soha nem
éreztem magam olyan könnyűnek és szabadnak… közelebb bújtam Chris- hez, aki még
mindig nem szólt egy szót sem. Szuszogni kezdtem és hagytam, hogy magához
húzzon.
A napok gyorsan teltek. Chris és én próbáltuk
kiélvezni a nap minden percét. Már szabad volt csókolózni, játékosan
rákacsintani a másikra és egymással aludni.
Igaz, abban maradtunk, hogy Mark- on kívül más ne
tudjon rólunk, de én így is rettenetesen boldog voltam. Ez természetes, elvégre
ott van Alison, ott van az egész iskola, aki előtt leégettem magam és minden
más ingatag állapotú dolog…
De jó volt. Megnyugtató. És boldog. Chris nem
hibáztatott azokért, amiket tettem – nyílván ő is tudta, hogy ezek az érzések
csak úgy jönnek és minden mást legyűrnek. Ezért is buktam el. Sokszor.
Úgy tűnt, a házban megállt az idő. Csak mi voltunk
ketten. Csak is ketten.
Chris unottan kapcsolgatta a tévécsatornákat, mikor
mögélopakodtam és hirtelen rátettem a kezem a vállára. De ahelyett, hogy
megijedt volna, megragadta a kezem és játékosan lefelé húzott, a kanapéra.
És ekkor csöngettek. Chris elengedett és unottan
megforgatta a szemét.
- Micsoda irónia…
- Majd én kinyitom. – mosolyogtam rá és az ajtóhoz
sétáltam.
De Chris megelőzött és kitárta. A döbbenettől
elnyíltak az ajkai. Sötét hajú, sötét szemű nő állt a küszöbön.
- Chris. Beszélnünk kell, édesem. – mosolya fintorgás
szerű volt.
Chris döbbenten nézte.
- Anya?!
Lecövekeltem.
- Sajnálom. Tudom, hogy nem kellett volna, de
tizennyolc éves leszel nemsokára. Jogod van tudni az igazságot, és a mostani
helyzetet illetően el kellett jönnöm… - ingatta a fejét, aztán belépett.
Chris meredten bámulta.
- Anya, nem hiszem, hogy…
És akkor a nő meglátott engem és kis híján elájult.
- Nem, nem, nem. – sikított. – Ez nem lehet igaz!
Chris megrázta a fejét és odasietett hozzám.
- Nem… nem lehettek ti azok. Egyszerűen nem. – borult
térdre. – Az én kicsi Mark- om…
- Az a kis Mark, akit évek óta itt hagytál, hogy
eltemesse velem a narkós apját? – sziszegte Chris, én meg döbbenten álltam és
hol őt néztem, hol az anyját.
- Nem tudod mit jelent, Christopher – rázta a fejét. –
Joy Twins- el tervek vannak! És ez ő! Ő egy angyal – az angyal szót úgy mondta
ki mit egy igényes nő, azt hogy kövér.
- Igen, tudom. – Chris hangjában döbbenet csengett. –
De te, honnan tudod, Jane?
A keresztnevén szólítja a saját anyját… ösztönösen
közelebb húzódtam hozzá és megfogtam a kezét.
Jane elborzadva nézte.
- Nem, ez nem történhet meg velem. – levágta magát egy
fotelbe és a kezébe temette az arcát.
Elengedtem Chris- t és közelebb mentem a nőhöz.
- Honnan tud rólam? És mit? Hogy érti, hogy tervek
vannak velem?
Remegő kézzel fordult felém.
- Az angyal világ jövője vagy. A sötét oldalhoz fogsz
tartozni. Vagy így vagy úgy… a bukottak terve… az én fiaimmal… ó, Istenem.
- Milyen terv?
- Hogy átcsábítanak. A két fiút meg megölik. És ők az
én fiaim.
- Anya… - szólalt meg Chris.
- Annyi éve volt már, Chris. Az apád jogosan vádolt,
hogy nem hasonlítasz rá…
- Tessék? – Chris hátrahőkölt és nekiment egy
asztalnak.
- Te és Mark csak féltestvérek vagyok. – zokogott. –
Te egy bukott angyal fia vagy. Elcsábított, és alkut kötött velem, hogy
mellettem marad, de cserébe minden tőlem telhetőt megteszek és mindennel, amim
van a bukottak javát szolgálom… és én belementem. – csuklott el a hangja. – Te
hamarosan megszülettél, és az apád… illetve John először nem is gyanakodott.
Aztán megszületett Mark is. – rázta a fejét. – És az angyal elment. Nem rég felkeresett,
hogy teljesítsem az alkunk rád eső részét. Hogy felhasználhassanak a háborúban.
Kérlek mondd, hogy se te se Mark nem szeretitek ezt a lányt!
Chris pupillája kitágult, úgy nézte az anyját… és
mintha egy idegent méregetne.
- Megölted apát! Megölted őt, mert igaza volt, ennek
ellenére, te mégis elhagytad és bántottál! Ő meg túl sokat ivott! Miattad! Te
ölted meg őt! – fakadt ki Chris.
A nő behunyta a szemét.
- Egy bukott angyal fia vagyok? Egy bukotté?! – Chris
zihálni kezdett.
Megpróbáltam megnyugtatni, de nem hagyta.
- Ha én vagyok a te drága fiad, akkor miért tetted
ezt? – üvöltötte. – Miért hagytad el apád, miért csaltad meg? Miért egy
bukottal? Nem volt elég ő?! Éveken át csak bántottál, kihasználtad, hogy gyerek
vagyok… és helyetted neveltem fel Mark- ot! Helyetted! – lépett közelebb. – Az
egész a te hibád! Ha nem fekszel össze egy ilyen undorító lénnyel, akkor én apa
fia lettem volna! Akkor boldogok lehettünk volna, és Mark meg én nem utálnánk
egymást… Az egész a te hibád.
Chris elernyedt, mint egy védtelen kisfiú. Odamentem
és átöleltem, és ezúttal hagyta is.
- Nyugodj meg… sss…
Eszembe jutott, mit írt pár hete Ali; Chris olyan mint egy gyenge kisfiú, csak
nehezen adja magát. És ez igaz…
De, hogy Chris egy bukott angyal fia… de ennek
ellenére úgy öleltem, mint még soha azelőtt.
- Nem számít – suttogtam.
/Chris/
- Hát ezért volt az a látomás, ezért láttam bele a
múltba… - gondolkodtam hangosan.
A szívem eszeveszetten dobolt. Undorodtam magamtól.
Egy olyan lény vagyok, amik Joy- t
manipulálják… és Mark- ot.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Joy.
Mielőtt válaszolhattam volna, az anyám megelőzött.
- Félvér képességek. Múltba látás, látomások, álmok,
gondolatolvasás, angyalok felismerése, aura látás… az ilyen hasonlók közül
egyet kettőt örökölnek a félvérek. Az angyalok nem képesek erre, mert angyal és
ember vér is kell hozzá… ez segíti a képességek kialakulását és…
- Nem érdekelnek a képességek! – fakadtam ki. – Mark
ugye nem ilyen? Ugye ő nem? – ijedtem meg.
- Nem, ő John fia – révedt el Jane. – De Chris,
kérlek! Értsd meg. El kell jönnöd most velem és Mark- nak is.
- Tessék?
Joy megborzongott.
- Így nem vagytok biztonságban…
- Egy fenét!
- De, Christopher…
- Csak tűnj el!
Jane megrezzent.
- Hallottad. Te nekem többé nem vagy az anyám, úgyhogy
maradj távol tőlem! Mark- tól meg főleg, mert ha meglátlak a közelében, akkor
teszek róla, hogy olyan távol legyünk mindhárman tőled, hogy sosem találsz meg…
- Chris… nyugodj meg – mondta Joy.
- Tudod hol keress majd, Chris – állt fel Jane, még
mindig zaklatott állapotban. – Egyszer így is úgyis beszélned kell velem.
És elment.
/Joy/
Magam felé fordítottam Chris- t és megcsókoltam.
Inkább vigasztalás volt, mint a szeretet kinyilvánítása. Chris kétségbeesetten
kapkodta a levegőt.
- Egy szörnyeteg vagyok – nyögte.
- Dehogy is, semmi baj nincs – magamhoz húztam és
próbáltam megnyugtatni. – Meg fogjuk ezt oldani. Én nem vetlek el Chris.
Hallod? Én még mindig szeretlek.
Szomorkásan elmosolyodott.
- Most mihez kezdjünk, Joy?
- Beszélnem kell az angyalnővel. De ezúttal neked is
velem kell jönnöd.
Az a helyzet, hogy nagyon előrehaladtam a történettel és rengeteget írtam, pontosan most tartok a 23. fejezet közepénél és úgy gondoltam, hogy most felteszek két fejezetet, hogy kicsit haladjunk a dolgokkal. Ez így nektek is jó, meg nekem is :)
Köszi LilyVolturi és Cherry, megkaptam tőletek a tizedik díjam, aminek nagyon örülök :D
Hát akkor jó szórakozást!
Lexy
Tizenhatodik fejezet
16. Jack’s teeth protein
Reggel direkt egy spagetti pántos felsőt vettem magamra, hogy jelezzem Chris- nek, totál nem érdekel mi a véleménye.
Mikor lejöttem a lépcsőn a fogát csikorgatva dobolt a konyhapulton. Viszont volt rajta egyenruha.
- Nocsak, lázadó barbie Ken jön suliba? – vetettem oda epésen.
Chris válaszul hozzám vágott egy konyharuhát.
Mikor leparkoltunk, rögtön kipattantam a kocsiból.
Samara és Troy nem messze tőlem, beszélgettek, de mikor megláttak – Samara – odarohantak hozzám és ölelgetni kezdtek, aztán – Troy – epésen megjegyezték, hogy láttak Jack- el.
- Beszélgettünk. – vontam vállat.
- Hát persze. – jött oda Chris.
Úgy néztem rá, mint a véres rongyra.
- Húzz el – vágtam hozzá a pulcsimat.
- Csak szeretnéd – szikrákat szórt a szeme.
- Okéééé. – mondta Sammy. – Szerintem mi bent megvárunk.
- Ezt most muszáj volt? – kérdeztem, mikor Sammy és Troy elment.
Chris már épp válaszolni akart, mikor Jack odaszólt nekem.
- Szia, széplány.
Elmosolyodtam.
- Szia, rosszfiú.
Jack visszamosolygott.
- Khm… - Chris jelentőség teljes pillantást váltott Jack- el. Felhúzta a szemöldökét, aztán megrázta a fejét. Egyértelmű célzás volt.
- Menjünk be – megfogtam Jack kezét és elindultunk be.
- Chris vicces srác – jegyezte meg Jack.
- Hah. Dühösen még nem is láttad!
A levelezés újra kezdődött, de ezúttal SMS- eztünk.
Nem unod már a sulit, széplány?
Ma este megint?
R.f.
Mosolyogva válaszoltam.
Szia, rosszfiú.
De, mehetünk. Csak el kell lógnom. Chris úgy ólálkodik körülöttem egész nap, mint egy őrző-védő kutya.
Sz.l.
Chris sajnos mellém ült, így vigyáznom kellett, hogy ne lássa, mit írok. Aztán ő is küldött egy SMS- t!
Széplány és Rosszfiú?
Ugyan Joy, ezt még te se hiszed el.
C.
Még bármi lehet belőle!
J.
Úgy tudtam Mark van a toppon.
C.
Mi az, hogy a toppon?! Jack amúgy is egy jó haver, semmi több. És tegnap óta megfogadtam, hogy se Mark- al se veled nem fogok többet semmi ilyesmit csinálni.
J.
Aha, helyette inkább ráhajtasz Rosszfiúra… gratulálok Joy, lekörözted magad.
C.
Fortyogott benne a düh.
Van kedved kiosonni?
R.f.
Gonoszul mosolyogtam Chris- re.
Jobbat tudok. Csináld, amit én.
Sz.l.
Feltettem a kezem.
- Igen, Ms. Twins?
- Nem érzem magam valami fényesen, tanár úr, kimehetnék a mosdóba? – kérdeztem.
- Természetesen.
Kisasszéztam és amint becsukódott mögöttem az ajtó, a falnak lapulva vártam, hogy Jack kövessen.
Egy perc múlva ő is jött.
Halkan felnevettünk.
Aztán Jack hirtelen felém hajolt és megcsókolt. Sokkal durvábban, mint Chris vagy Mark valaha is. Nekem feszítette az ágyékát és kíméletlenül harapdálta az ajkamat. Az járt a fejemben, hogy el akarom felejteni az egész angyalosdit és saját akaratomból akarok szerelmes lenni. Jack egyre durvábban szorított magához.
- Tudok egy jó helyet – mondta. – Gyere!
/Chris/
- Kimehetnék, tanár úr?
- Persze – sóhajtott fel bosszúsan a kérdezett.
Gyorsítottam kicsit, így épp, hogy elcsíptem, ahogy Joy és az a pöcs befordul a folyosón. Hangtalanul követtem őket.
A suli végéhez mentek, az erdő felé. Ahol Joy a múltkor ránk talált.
Mikor már kicsit beértek, Jack egy fának taszította, mire a kis törékeny, megszeppent Joy fájóan felszisszent. Aztán Jack rávetette magát, mint egy kis pióca. Durván nyomta a fának és elkezdte harapdálni a nyakát.
Legszívesebben orrba vágtam volna, de egy kis hang a fejemben egy pillanatra megállított.
Joy kereste magának a bajt. Te figyelmeztetted. Had tanuljon a saját kárán… talán még élvezni is fogja…
- Jack – Joy próbálta eltolni magától, de az a barom mintha meg sem hallotta volna. – Légy szíves… engedj el… - feljajdult egy erősebb harapástól.
- Jack – léptem elő. – Azt mondta, engedd el.
A srác ijedten ellökte magától.
- Mennétek ti a fenébe – szitkozódott.
Orrba vágtam és ellöktem.
- Öt másodperced van, hogy elhúzz innen! Többé a közelébe se mehetsz, megértetted?!
Jack szitkozódva elkotródott.
- Minden rendben?
Joy megrázta a fejét, és kissé oldalra döntötte a fejét, hogy láthassam a nyakát. Egy vöröslő harapásnyom volt rajta, és kevéske vér szivárgott belőle.
- Megölöm… - motyogtam idegesen.
- Chris…
- Igen? – kérdeztem kedvesen.
- Meg akarom szegni a saját ígéretem. – suttogta alig hallhatóan.
- Teesék?
Joy közelebb hajolt és gyengéden megcsókolt.
- Szeretlek. – mondta. – Nem nagyon tudok tenni ellene semmit.
Egy másodper múlva már magamhoz ölelve tartottam. Én is szerettem. És valljuk be, nem volt ellenemre, hogy a mellkasomnak támasztja a fejét, vigaszt keresve, mint egy törékeny kislány.
Tizenhetedik fejezet
17. Promises to pass away
/Chris/
A hippi lány adott Joy- nak egy sálat, úgyhogy azzal kihúzta a nap hátralevő részét. Hamarabb szabadultunk, mint Mark, úgyhogy hazavittem Joy- t.
Egész nap csendes volt és még csak Jack közelébe se ment.
Mikor hazaértünk, letelepedtünk a kanapéra. Joy az ölembe hajtotta a fejét és behunyta a szemét. Örömmel töltött el, hogy végre hozzám ér, vagy egyáltalán normálisan beszél velem.
Kisimítottam egy tincset az arcából.
- Olyan bonyolult minden – suttogta fájdalmasan.
- Tudom - bólintottam. – Kicsit olyan, mint a Keresztapa.
Joy felült mellém.
- A Keresztapa? Komolyan?
- Ez jutott hirtelen eszembe…
- Hát eddig még nem találtam levágott lófejet az ágyamban, de ki tudja…
Felnevettem.
/Joy/
- Jó, akkor olyan, mint a Sikoly…
- Miért is? – mosolyogtam.
- Oké, akkor olyan, mint a Csitt, csitt.
- Meg vagyok lepve, hogy hallottál Becca Fitzpatrick- ról – nevettem fel.
- Mikor utána néztem a neten ezt is kiadta. Hogy is hívják a csajt…?
- Nora Grey.
- Az!
Egy rövidke csend telepedett ránk.
- Chris?
- Igen?
- Nem vagy normális.
- Ja jó, azt már egy ideje tudom…
Később kissé lenyugodtam és tettem egy kötést a nyakamra. Mikor Chris meglátott, majd’ megpukkadt a nevetéstől.
- Mi van?! – akadtam ki.
- Már tudom melyik film az ideál. A Vámpírnaplók – és folytatta a nevetést.
- Még megfontolom, hogy tényleg lelöklek-e azon a hülye lépcsőn… - morogtam.
- Ha ez nem csal mosolyt az arcodra, akkor semmi. – nevetett egy utolsót, aztán próbált komolyságot erőltetni magára. – Á, jobb is, ha lelöksz – gondolkodott el. – Velem is csak többen vagyunk.
Na, ekkor vágtam a fejéhez egy párnát.
- Ugyan már, Joy. Engedd kicsit el magad…
- Ha elengedem magam, mindig az a vége, hogy csókolózva kötünk ki a szobádban…
- Nem értem ez miért baj – nézett rám ártatlanul.
- Én sajnos igen – mondtam, és az ágyamra dobtam magam.
- Á, nem tennéd meg – gondolkodott el.
- Mit?
- Nem löknél le a lépcsőn.
- Dehogynem!
- Hazudsz… mindegy, majd megkérem Mark- ot. Délután csak ráér.
- Mark- ot?
- Ha ő nem tenné meg, akkor senki.
- Ezt miből gondolod? – kérdeztem kissé zavartan.
- Én megtenném a helyében.
Azzal Chris kiment a szobából.
Remek.
/Mark/
Jack ma valahogy idegesítőbb volt a szokásosnál. Mikor nekem jött a folyosón, akkor lett elegem.
- Figyelj Jack, ha bajod van, ne itt… - ráztam a fejem.
- Megmondhatod a kis kurvának és a bátyádnak, hogy menjenek a fenébe. – vágott közbe dühösen.
- Tessék?
De aztán el is húzott.
Hazaérve, meghallottam Joy és Chris veszekedését. Mikor beértem, Chris azonnal észrevett.
- Mark, lökj már le a lépcsőn, légy szíves.
- Mi?!
- Istenem, akkora idióta vagy! – csattant fel Joy.
- Elena, drágám, türtőztesd magad. – mondta Chris.
Joy fejbe vágta egy párnával.
- Ööö… valaki megmondaná miért nevezi Jack kurvának Joy-t? – kérdeztem.
Chris szitkozódott egyet.
- Oké, lelökés elnapolna. Jack ezt nem ússza meg…
/Joy/
Sosem mondtak rám semmi rosszat. Soha. Még csak azt sem, hogy szemét vagyok, vagy hárpia, vagy bármi ilyesmi…
Összehúztam magam és a kezembe temettem az arcom. Úgy éreztem magam, mint egy frissen használt lábtörlő.
Még akkor is, ha Jack mondta.
Még akkor is, ha úgy érzem Mark és Chris miatt igaza volt…
