2. rész - Ötödik fejezet

Sziasztok!

Ezer bocsi a késésért :) Tudom, tudom... de az én drága egyetlen kutyám elrágta az internet kábelt és idáig nem volt net :(  Szóval mikor (ma este) lett net, annyi dolgom volt, hogy csak most jutott rá időm, hogy kitegyem :S

Bocsi!

Jó szórakozást :D

Lexy

Második rész - Az áruló

5. Biztos talaj/ Ötletek

Ötödik fejezet – Biztos talaj/ Az első nyom

/Joy/

Bezárkóztam a fürdőszobába és megengedtem a csapot. Végigcsúsztam a csempén, le a földre és zokogni kezdtem. Túl sok ez nekem, már nem hiszem, hogy egy hajszálnál több választana el a lelki összeomlástól… mert tudjátok milyen az, nem?

Csak a rossz jutott eszembe, ott a fürdőben. Hogy meg fogok halni, vagy így vagy úgy, ha már nem kellek a bukottaknak, elhallgattatnak valahogy. Hogy Mark- ot mennyire megbántottam, akármit is tett, ezt nem érdemelte volna meg, és ha én elbukok, ő is meghal. Hogy senki sem ment meg, örökre elvesztettem Chris- t… Hogy soha többé nem látom a családom… Hogy angyal leszek, angyal, aki nem öregszik, úgy, mint Dan és soha többé nem láthatja a szeretteit. Ez, amit még annyi ideig sikerült elnyomnom magamnak, az egész helyzet súlya, most elemi erővel tört felszínre és annyira zokogtam tőle, hogy nem kaptam levegőt.

Nincs többé iskola, nincsenek többé unalmas órák, nincs Samara és Troy, vagy a kaliforniai barátnőim, nincs többé családom, nincs többé senkim… csak Mark, aki miattam fog meghalni.

Hihetetlen, hogy még ezt is magadra kened! Mark kereste a bajt, hagyd már abba az önostorozást!

- Értem tette – suttogtam hüppögve, de még én sem hallottam a vízcsobogástól.

Azt hittem ez nem mentség. Szedd már össze magad, Joy! Állj fel és mosd meg az arcod, aztán nyomás kifelé!

Nem, nem tudom megtenni. Most az egyszer nem akarom magamba fojtani és nem gondolni rá! Elég volt! Nem bírom tovább… felhúztam és átkaroltam a térdem, ahogy akkor, mikor kicsi voltam. De a könnyeim nem akartak elapadni; túl sokáig tartottam vissza őket. A kocsiban való sírás ehhez képest csak egy kis csuklás volt…

Aztán eszembe jutott a zene. Mit is mondott a tanárom? Hogy a zene gyógyít? Igen, valami ilyesmi, de még régen… állítólag egy lelki beteg kisfiút, aki évek óta úgy viselkedett, mint akinek nincsenek érzékei. Úgy vették rá, hogy valami normális emberi reakciót váltsanak ki belőle, hogy rátettek egy fülhallgatót és bekapcsolták az idei slágerlistákat. És működött! A kisfiú, aki évekig nem szólalt meg, most dúdolgatni kezdett és a ritmusra mozgott. Hát akkor én miért ne próbálnám meg?

Claude Kelly- nek van egy jó száma, nemrég hallottam idefelé a rádióban. A címe I hate love, erre viszont pontosan emlékszem. Hogy is kezdődött…?

Utálom a reggeleket,

Mert tudom, mit rontunk el.

Felkelsz, zuhanyzol, és

Azonnal elhagysz.

Összegömbölyödtem a földön és próbáltam kitalálni, hogy van tovább. Egy fokkal jobban lettem, de alig egy kicsit. Még mindig fájt, még mindig elviselhetetlenül tépdeste cafatokra a szívem. Chris valami ilyesmit érzett, mikor megtudta, hogy állítólag miatta mentek szét a szülei? Hogy miatta történt minden? Persze azért nem teljesen, de szerinte igen. Ha ezt érezte, akkor most hatalmasat nőtt a szemembe, hogy máig képes viccelődni minden nap… Eszembe jutott a következő néhány sor.

Ezek a hangok olyan önzőek.

Nem tehetek róla, de gondolom,

Hogy ha tudtad volna, hogy mennyire

Szükségem van rád, maradtál volna.

Fennhangon énekeltem és ez valahogy feltöltötte az egész testem, ahogy kijöttek belőlem a hangok. Egyre hangosabb voltam, talán már elnyomtam a csapot.

Utálom a búcsúkat.

Utálom ezeket a könnyeket a szememben!

Utálom magam mindig, ahogy irántad érzek!

A hangok teljesen feltöltöttek, boldognak éreztem magam tőle. Hevesen dobogott a szívem és valahol a sírás és a nevetés határán voltam. A tanáromnak igaza volt a zene tényleg gyógyít…

Elég volt!

Elegem van abból, hogy, azt kívánom,

Bárcsak minden nap, minden este itt lennél.

A sorok ezután maguktól jöttek, mintha életem minden egyes napján legalább százszor meghallgattam volna.

Ez túl sok!

Utálom a szerelmet…

Utálom a szerelmet!

Utálom a telefonhívásaidat.

Felálltam a földről, megmostam az arcom és elzártam a csapot.

A nap közepén…

Mert mind csak arra emlékeztet, hogy

A szerelmem távol van.

Ez kerget őrületbe.

Megengedtem magamnak egy mosolyt. Mit is olvastam valamikor egy közösségi oldalon? „Mosolyogj minden nap öt percet, és egy idő után magától menni fog!”

Mert szükségem van rá,

Hogy itt légy.

Tudom neked nehéz megérteni, mikor azt mondom:

Utálom a búcsúkat!

Utálom ezeket a könnyeket a szememben!

Utálom magam mindig, ahogy irántad érzek!

Elég volt!

A kilincsre tettem a kezem, de még nem akartam kinyitni.

Elegem van abból, hogy azt kívánom,

Bárcsak minden nap, minden este itt lennél velem.

Ez túl sok.

Utálom a szerelmet.

Nem akarom egyedül érezni magam, de nem tehetek ellene.

Mindig kisétálsz azon az ajtón…

Kezdesz hiányozni, de nem tehetek róla, nem.

Bárcsak ne lett volna ennyire szükségem rád, nem tehetek róla.

De szeretem az érzést, mikor megérintesz.

Utálom a búcsúkat!

Utálom ezeket a könnyeket a szememben!

Utálom magam mindig, ahogy irántad érzek!

Elég volt.

Elegem van abból, hogy azt kívánom,

Bárcsak minden nap, minden este itt lennél velem.

Ez túl sok!

Utálom a búcsúkat!

Utálom ezeket a könnyeket a szememben!

Utálom magam mindig, ahogy irántad érzek!

Elég volt!

Elegem van abból, hogy azt kívánom,

Bárcsak minden nap, minden este itt lennél velem.

Ez túl sok!

Utálom a szerelmet…

Utálom a szerelmet!

Lenyomtam a kilincset és kiléptem. Jack az ágy végében ült sután vigyorogva, míg Mark a falnak dőlve ült, ahogy nemrég én a mosdóban. Valószínűleg most hallgatta meg a „Joy-Jack” szerelmi történetet…

Odaléptem Jack- hez és minden erőmet és önbecsülésemet összekaparva, pofon vágtam. Milyen jólesett! Jack hitetlenkedve szorította a kezét az arcára.

- Megbeszéltünk valamit! – sziszegte.

- Te csak ne fenyegess engem többé, megértetted? – támaszkodtam mellé, hogy az arcunk csak néhány centire legyen egymástól. – Ha még egyszer megpróbálod, nem ajánlom, hogy élve kikerülsz belőle!

Jack köpni-nyelni nem tudott az első néhány másodpercben, aztán a meglepettsége átváltott dühbe.

- Tévedtem, nem vagy valami okos, széplány. Most pedig szépen megcsókolsz, mielőtt olyat teszek, amit mindketten megbánunk! – a szemei szikrákat szórtak.

- Inkább nem mondanám, mit csókolok meg helyetted, Jack…

Mark meglepetten ült a szoba másik végében, mint egy kisfiú, akinek a szülei veszekednek, és ő nem tudja, mit reagáljon. Ez, ha belegondolok, ez nem is annyira áll messze az igazságtól…

- Joy, mondd, te teljesen sötét vagy?! – ordított rám.

- Nem vagyok a bábod, hogy játssz velem és képzeld, belém is szorult még egy kevés önbecsülés, úgyhogy nem fogom hagyni, hogy úgy bánj velem, mint egy jött ment kis ribanccal!

Jack dühösen megfordult és az ágyára dobta magát. Nem akart rám nézni.

- Tudod mit jelent, ha egy beszélgetésnél nem nézel a másik szemébe? Kellemetlen, zavarba ejtő számodra ez a társalgás és tudod mit, Jack? Remélem, hogy így van!

A fiú dühösen fordult felém.

- Ennek súlyos következményei lesznek, Joy! Akár most rögtön…

Akkor értette meg egy részem, mikor látta Jack szemében azt a fura csillogást. Átvert engem.

- Tudom, hogy nem te vagy itt a nagy góré, Jack. Te csak egy eszköz vagy, aki maximum azt döntheti el Mark- al kapcsolatban, hogy milyen szendvicset vegyen neki a benzinkúton!

- Fogd be észlány! – sziszegte.

- És még valami; ha még egyszer, csak egy ujjal is hozzám mersz érni, nem állok jót magamért – a lámpához mentem és egy laza mozdulattal lekapcsoltam, majd az ágyamhoz botorkáltam és a fejemre húztam a takarót.

Mosolyogtam.

Büszke voltam magamra.

/Chris/

Az idő kezdett egyre melegebb lenni, ahogy befelé haladtunk, az állam nyugati része felé. Még mindig nyugtalanított a gondolat, hogy Mark egy áruló, és Joy ott van vele egyedül, ráadásul velük van Jack.

Ha eszembe jutott, mi lehetett annak az egyoldalú beszélgetésnek a vége, rögtön szorosabban fogtam a kormányt. Ha ez így megy tovább, nem fogja túlélni, mire Las Vegasba érünk. Persze, ha odaérünk egyáltalán…

Lassacskán elértük New York- ot, úgyhogy a hangulat felpörgött egy kicsit, már ha ezt annak lehet nevezni. Miután kezdtünk éhesek lenni, vettünk egy hot-dogot és benyomtuk azt. Egy idő után Dan elkezdett furcsán viselkedni, olyan… olyan volt, mint akinek most gázolták halálra a kiskutyáját

- Minden oké, Dan?

Dan bácsi felkapta a fejét, úgy nézett ki, mint akit most szakítottak félbe, miközben az élet nagy dolgain gondolkodik. Mondjuk a kiskutyákon.

- Caroline itt lakott, New York- ban – suttogta.

Ó, a szöszi.

- Sajnálom.

Dan vállat vont.

- Egy idő után könnyebb lesz.

Színtiszta hazugság.

- Ha te mondod.

Ezután egy kicsit hanyagoltuk a kényes témákat és megpróbáltuk kikövetkeztetni, hol lehetnek a mi kis puszipajtásaink.

- Biztos meg kellett szállniuk egy hotelben egy idő után. Még, ha felváltva vezetnek is, a tóba zuhanó kocsi túlélése kifáraszthatta őket rendesen.

A gyomrom görcsbe rándult. Nem akartam a tóra gondolni.

- Szóval szerinted valamelyik hotelben vannak?

- Igen. Gondolkozzunk egy kicsit logikusan… ha ők egész éjszaka ott voltak, akkor máris beértük őket. Már csak azt kell kitalálnunk, melyik hotelben vannak és akkor most vagy teljesen jó nyomon vagyunk vagy nem.

Elgondolkodtam.

- Nem hiszem, hogy olyan jó, ötcsillagos hotelbe mentek volna, az feltűnő lenne… valami kissebben lehetnek.

Dan bólintott.

- Hát akkor jöhet a városnézés, a legközelebbi hotelhez odaérünk úgy… egy óra alatt – mondtam, aztán rátapostam a gázra. – Legyen fél.