Ismét bocsi a késésért, remélem a tartalom majd kárpótol mindenkit. Már elmondtam mit jelentett nekem az a bizonyos öt hozzászólás, de még egyszer muszáj azt mondanom, hogy köszönöm ♥ :)
Jó olvasást és ne öljetek meg...
xxx
Lexy
2. rész - Tizennegyedik fejezet
Harminc perc
Lenyeltem a félelmem és engedelmesen mentem a folyosón, anélkül, hogy szemügyre vettem volna bármit is. A gyomromban a Twister és a Longer ölte egymást, én meg szurkoltam, hogy vajon melyikük győz és jön ki... a levegőben tapintható volt a feszültség és a ki nem mondott izgalom. Akárki rám nézett, megcsillant valami a szemében és nyugalom ült ki az arcára. Klassz, hogy csak én robbanok fel mindjárt az ezer wattos pánik-töltésem miatt.
- Megjöttünk - fékezett le George és kinyitott előttem egy ajtót. Konkrétan belökdöstek rajta, merthogy mozdulni nem bírtam. A szőke tincsek, amik a szemébe hullottak, teljesen lefoglalták a gondolataimat - még pislogni sem mertem, mert féltem, hogy vége lesz, és egyszer csak eltűnik.
- Mark? - suttogtam hitetlenül, mire Ő elmosolyodott és lecsökkentette a köztünk lévő távolságot nullára. Talán soha nem öleltem meg olyan hevesen, mint akkor. Egy részem fellélegzett és megkönnyebbült, amiért minden rendben vele, a másik felem meg... hát amikor elengedett, azonnal megpofoztam. - Normális vagy te?!
- Nők... - motyogta Mark elbizonytalanodva. - Ezt most miért kaptam?
- Mert egy hatalmas barom vagy! - jelentettem ki karba tett kézzel. - És nem mellesleg utálnom kéne.
- De nem utálsz - vigyorgott, aztán végigmért. - Szép vagy.
- Te meg még mindig egy barom.
Mark felnevetett és újra átölelt. Neki nem volt Oldspice illata, se olyan ölelése, mint Chris-nek. De akkor is jól megszorongattam, mert ő Mark volt, én pedig Joy és ez így van jól.
Torokköszörülés hallatszott és akkor esett le mindkettőnknek, hogy a két Majom még mindig ott áll az ajtóban.
- Fél óra múlva érted jövünk, Angyallány. Készülj fel - intett Bob, aztán egyedül hagytak minket.
Mark arca komor volt, mikor visszafordultam és elfojtott érzelmeket láttam rajta.
- Mi a baj? - kérdeztem aggódva.
- Elmondták neked, hogy ahhoz, hogy angyal lehess, mit kell tenned...? - kérdezte Mark, mosolyt erőltetve az arcára.
- Ööö... nem, ez kimaradt - ültem le egy székre.
- Épp most akartam kérni, hogy ülj le - mosolyodott el, és levágta magát törökülésben a padlóra. Bámultuk egymást egy darabig, aztán nekikezdett. - Ahhoz, hogy angyal legyél, meg kell halnod...
A szívem őrülten kalapálni kezdett. Jó, persze tudom, hogy ez nekem nem az élet végét jelenti, de mégis hogy reagáljak, ha valaki (ez esetben Mark) közli velem, hogy "ezért meg azért meg kell halnod"? Gombóc volt a torkomban és legszívesebben sikítva menekültem volna ki a szobából. Egyedül Mark zaklatott pillantása tartott a helyemen és kényszerített arra, hogy mosolyogva bólintsak és azt mondjam, rendben.
- Joy - rázta a fejét. - Végig gondoltad ezt?
- Persze - vágtam rá. - Gondolom nem lesz egyszerű, de kibírom... muszáj kibírnom.
- Nem - nézett félre. - Még mindig nem érted.
Kérdőn néztem rá, mire felsóhajtott.
- Elfeledkeztél a kapocsról, ugye? - nézett rám tipikus "hát igen, még mindig ugyanaz vagy" pillantással.
Megállt a szoba. Megállt az idő és lefagyott körülöttem minden. Alig kaptam észbe és máris kitört belőlem a sírás, egyszerűen képtelen voltam abbahagyni és anélkül ránézni, hogy ne gyűlöltem volna magam minden egyes másodpercben.
- Ne, ne sírj... - vékonyodott el a hangja és a mennyezet felé kezdett pislogni. - Kérlek ne sírj...
- Annyira sajnálom - zokogtam kétségbeesetten. - Minden miattam van. Annyira, de annyira sajnálom - fulladoztam.
Ennek a fiúnak itt előttem alig néhány órája maradt hátra, talán még annyi se. Miattam. Miattam nem mehet egyetemre, miattam nem lehet szerelmes, nem bulizhat péntekenként, nem ehet többé pizzát, nem mehet többé moziba és nem élvezheti az életét. Mert miattam véget kell, hogy érjen. Nem sírhat vagy nevethet többé. Nem lehet majd velem.
- És Chris...? - kérdeztem még mindig sokkos állapotban. Tőle talán esélyem se lesz elbúcsúzni...
- Félvér. Ő megússza - mosolygott rám Mark. - Én viszont csak egy ember vagyok, aki elárult téged, mert annyira ön...
- Kettőnk közül én vagyok önző - ráztam meg a fejem zokogva. - Megfosztalak mindentől. Így is borzalmas életed volt és én még jobban elrontottam mindent... annyi fájdalmat okoztam neked, hogy megérdemelném, hogy egész életemben szenvedjek érte. Miattam nem fogsz többé lélegezni sem, MINDENT elveszek tőled - ordítottam magamon kívül, aztán szorosan behunytam a szemem. - Soha nem bocsátom meg magamnak...
- Joy, figyelj rám - fogta a kezébe az arcom, arra kényszerítve, hogy ránézzek. - Ne gondolkozz így. Azt szeretném, ha te boldog lennél. És hidd el, életem legcsodálatosabb időszaka voltál. Így, hogy olyan álmaim váltak valóra, amiket... szóval amiket így... a lényeg, hogy nem bánom, hogy vége, hiszen teljesült minden, amire valaha vágytam. Csak... csak ígérd meg, hogy minden oké lesz veled, jó?
- Igen, persze - bólogattam. Ennyivel jövök neki. Sőt, sokkal többel, mint amire képes lennék...
Átöleltem és belőle is kitört a sírás. Egymást ölelgetve ültünk a földön és zokogtunk. Mark azért, mert meg fog halni, én pedig, mert ez mind miattam van. Az összes haragom elpárolgott, megbocsátottam neki az árulását.
Egy idő után elkezdtem mindenről faggatni. Olyan kevés időnk volt és rájöttem, hogy annyi mindent szeretnék tudni róla! Hogy mi a kedvenc sorozata, hogy kitől kapta az első csókját vagy éppen mi volt a kedvenc gyerekkori játéka. Mindent el akartam raktározni róla az elmémben, és olyan szorosan öleltem, mintha azon múlott volna minden.
De fél óra az fél óra. Mikor az iskolában egy tanórán ülsz és az óra ketyegését nézed, lassúnak tűnik. A mutató csigalassúsággal vonszolja magát, mintha téged akarna bosszantani. De amikor tudod, hogy a barátodnak talán két óra sincs hátra az életéből, észre sem veszed és már kopognak.
- Kell lennie más megoldásnak - ordítoztam a két hústoronnyal, akik üresen meredtek rám. - Nem fogok hagyni, hogy Mark meghaljon, csak mert az őrangyala vagyok!
- Ez van.
Kész voltam. Remegtem a dühtől, és mire észbe kaptam, már egy klassz kis lámpa repült Bob feje felé, aki az utolsó pillanatban tért ki előle. Pedig szívesen végignéztem volna, ahogy az üvegszilánkok beleállnak az arcába és felszaggatják a bőrét...
- Joy - kapta el a kezem Mark. - Nem kell ma több embernek meghalnia.
És amint kimondta, megint leroskadtam a földre és bőgni kezdtem. Több áldozatot hoztam az elmúlt pár hétben, mint egy ember az egész életében.
- Nem mehet így ki - nézett fel Mark Bob-ra, aki szerintem épp akkor utált meg. Mintha érdekelt volna... pff. - Össze kell szednie magát.
Bob bólintott, aztán a karomnál fogva felrángatott a földről és elkezdett lökdösni a folyosó felé. Mark keze után kaptam és nem voltam hajlandó elengedni.
- Velem jön - néztem fel a világ valószínűleg legeszelősebb pillantásával.
George unottan bólintott és intett, hogy menjünk már. Úgy szorítottam Mark kezét, mintha... nem. Erre nincs jó példa. Ilyesmire egyszerűen nincs.
Minden egyes lépés egy új tőr volt a gyomromban. Hiába szabadítok fel több száz angyalt és bukottat, ha saját magam és a szeretteim életét közben tönkreteszem.
Ez voltam én. Joy Twins, a nagybetűs KIVÁLASZTOTT, aki megölte a barátját, otthagyta a fiút, aki mindent eldobott érte, cserbenhagyta a barátait és veszélybe sodort maga körül mindenkit. A lány, akinek többé nem volt happy end.
